Férgek, istenek

Tudja, belegondolt abba, hogy idén szilveszter éjjelén Novák Katalin fog önhöz szólni a televízión keresztül mindenféle bárgyú és pátoszos bambaságot maszatolva az ön pezsgőtől vigyori képébe? Ha nem tudta, vagy nem is mert belegondolni, most szembesülhet a képtelenséggel, hogy az a nő, aki alig két éve popsitörlős-ablakpucolós képekkel akart hatni a szívekre, most mint a nemzet egységének őre szólal majd meg, csak még azt nem tudjuk, milyen módját választja a delírnek. A Schmitt-féle mászkálós, pofádba haladok stílt, vagy épp Áder karót nyelt lekonyulós fajtáját, de már alig kell párat aludnunk, hogy mindez kiderüljön, elaléljunk a gyönyöröktől vagy okádjunk gusztus szerint.

Ha most azt hinné, hogy úgy KFT módján felszabadultan sóhajthat fel, hogy miszerint „elmúltak az ünnepek, fába szorultak a férgek”, akkor tévedni tetszik, de rohadtul, mert és ugyanis ünnep az nem is volt. Csak a felszínen sugározták nekünk az idegesítő vagy andalító karácsonyi muzsikát, úgy tettek, mintha, mert míg ön tömte magába a bejglit vagy a farhátat lehetőségei szerint, de mégis abban a fals hiszemben, hogy mint a drága nagyi mondta volt a Holocénban: „Nem beszilünk, ünnepülünk”, és hitte így azt, elejét veszi annak, hogy egymás torkát azonmód harapjuk át keresztényi szellemben, nos, ugyanígy hitették el önnel azt is, hogy az élet áll, viszont az állam szekere mégis haladt.

Az állam, főleg, ha az a NER, soha nem pihenhet, mégpedig azért leginkább, mert nincsen kormányozva, hanem naponta foltozgatva van, tehát megállás nélkül kell kibocsátani magából a rendeleteket, mert különben összedőlne a tákolmány, önmagába roskadna vissza, képes beszéddel, ahogyan Ady Bandi búcsúztatta Brüll Adélt, hogy aszongya, „ingunk, s mint rossz tornyok, ledőlünk”. A NER is ilyen, csak kevesebb benne a csalódott szerelem és a féltékeny indulat. Mivelhogy kormányozva nincs, rendeletekkel a Magyar Közlönyben kell minden lószart szabályozni és előírni, ami túl sokáig nem megy, most is már füstölő malter szaga van, miközben egyre mélyebbre süllyed a maga felé hajló kilátástalanságba.

Ezért történt, hogy amíg ön eltelten heverészett a csillagszórók alatt, az is eldőlt, hogy például Rogán Antal dönt majd ezentúl arról, mely útszakaszok lesznek eztán fizetősek vagy sem. Rogánnak hovatovább annyi feladata és hatalma van, hogy nemsokára azt is ő dönti el, ki és mikor törölheti ki a seggét. Nem kevésbé lesz hatalmas – dőlt el az ünnep alatt – Gulyás miniszter sem, aki arra kapott felhatalmazást, hogy arról rendelkezzék, mely városok kaphatnak rezsitámogatást, ami már tényleg élet és halál fölötti hatalom. És ehhez képest az, hogy idén szilveszterkor Novák bajuszos mászik a pofánkba, már úgymond csak hab a tortán, vagy a bejgli kiömlő tölteléke kurvaanyázva.

De mindezt is áthatja a keresztényi szeretet, hogy el ne feledjük. Mint ahogyan arra is felhívnám lankadó mindannyiunk figyelmét, hogy akárhány nevet említek is meg, mint életünk fura urait, mind mögött egy áll csak, aki eddig fa mögül lesett a gonosz rókaszemeivel, díszek mögé bújt karácsonyokkor, most viszont hallgatott. Megszólalt viszont helyette más, a popsitörlős nyilatkozott a maga műmájer módján, és arra vetemedett, hogy bábu létére önnönmagát egyenrangúnak tekintse létrehozójával, Dzsepettójával, csak azt nem tudjuk ebben a viszonylatban, Nováknak mért nem nyúlik meg az orra, akárhányszor is megszólal. De a megfejtés az lesz, hogy ami van, az egyáltalán nem mese.

Hanem valami más. De, hogy mi is igazán, azt senki se tudja, csak sejti erősen. Mert amidőn mindez a színjáték történt velünk aközben, hogy visszahúzódtunk kuckóinkba a visszafogott fűtés mellett, takarót borítottunk lábainkra a pedzegető hideg ellen, holott odakint tombolt a karácsonyi tavasz, fölsóhajtottunk erősen vagy olvasottság szerint, akárha Szabó Lőrinc, miszerint „sose halunk meg, férgek, istenek”, mégiscsak rá kellett döbbenni arra, dehogynem. Mégpedig gusztustalanul és fájdalmasan, mert ott, ahol még a jámbor ünnepek alatt is csak a hatalmi bástyák erősítése a cél, mint azt a megjelent több száz oldalas Magyar Közlöny is tanúsítja, ott nincsen helye a csendeséjes andalodásnak.

Illetve annyira, mint amikor tudatlanná szopja magát a jámbor alkoholista, mert máma kedd van, és nappal lett, elindult a józan robot. És így és ekkor kapja a képibe a magyar gyalogos, a bamba szavazógép, hogy márciustól nyolcszázötvenhétezer (857 ezer) forinttal növekszik majd Orbán fizetése. Ami nem azért érdekes, mintha neki ez bármit is jelentene, mert voltaképp a teljes GDP az övé, hanem azért, mert mindeközben az is tudható, hogy a minimálbér az idei toldás után kétszázharminckétezer (232 ezer) magyari pénz lesz, amiből a jómunkásember fölfordul. De vigasztaljon minket az a tudat, hogy csak a növekményből Orbán viszont négyszer teheti meg ezt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum