Pintér és a diákok

Pintér Sándor, a röneszánsz miniszter, aki mindenhez is ért az egészségügyön át a rendőrségen keresztül az oktatásig, nem érti az életet. Megrekedt harminc évvel ezelőtt, bár az sem biztos, hogy akkor birtokában volt a világ bonyolultsága ismeretének. Egy vezérlő eszme maradt meg benne, hogy rendnek kell lenni, ezt a rendet pedig a feljebbvaló diktálja. Ha azt mondja, hogy fogkefével kell klozettot pucolni, akkor azzal kell, értve vagyunk, elvtársak. Ez egy zupás őrmester nívója, ami ma már sem a katonaságnál, sem a rendőrségnél nem szabadna divat legyen, de Pintér itt tart. Ráadásnak még az oktatást is irányítja.

Ilyen szellemben meg készségekkel, és ez tragédia az egész országnak. S hogy mennyire, arra példa az aktus, amikor tegnap pedagógusokkal találkozott, amiről előre sem lehetett tudni, miért történik, utólag pedig kiderült, hogy előtte is igazunk volt. Pintér Sándor, ahogyan a világot nem érti, úgy nem fogja fel abban a pedagógustüntetés lényegét. Annyi jutott el szűkös tudatáig, hogy valami pénzről van szó, nem érti, hogy sokkal többről, és azt sem, hogy ebbe hogyan keverednek bele a diákok, és egyáltalán ők mit is akarnak. Pintér Sándor maximum egy rossz rendőr, s akkor megengedőek vagyunk.

Mert ha jobb zsaru volna, nem lovagolna azon, hogy egy tüntetésen csúnyán beszélnek, illetlen szövegű transzparenseket cipelnek. Például Orbán csürhéje is mire volt képes a vezér utasítására annak idején a tévé székháznál, ehhez képest a pedagógustüntetések a babazsúr kategóriájába tartoznak. Pintér Sándor tegnap egyeztetés ürügyén hívott el pár pedagógust magához, viszont semmiféle egyeztetés nem történt, hanem a maga módján az orruk alá dörgölte, hogy rossz tanárok, és a diákjaik akasztófára valók. Diavetítést tartott ugyanis a tüntetéseken lefényképezett kemény hangú, elkeseredett táblákról.

„Ezek az önök diákjai” tette hozzá, miközben kattogott a diavetítő váltogatva a lefényképezett feliratokat, ilyen szövegekkel: „Nyugi Pintér, én is hülye vagyok matekból”, „De szép macska vagy Sanyi”, illetve a sommázat, „A kurva anyátok”. Sőt volt még kioktatás is mondatelemzéssel, illetve számlálással, hogy hány trágár szó szerepel egyetlen mondatban, valamint a megrovó kioktatás, hogy „Ezek az önök diákjai”. Igen. És a mieink is. Büszkék vagyunk rájuk, mégpedig azért, mert volt merszük szétszaggatni azt a hatalomnak tetsző birka-diákképet, amelyben a nemzet kis magyarjai elsőáldoznak, illetve bégetve tapsolnak Orbánnak.

Pintér tán azt a szlogent sem ismeri, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulnak a nebulók, viszont az élet meg ilyen. Nem habostorta. Azt pedig Pintér még nem is tudhatja, miket gondolnak róla és a rezsimjéről, mert az szerencsére nem lehet lefényképezni. Így lett a pedagógusokkal való egyeztetésből kioktatás, Pintér ezzel a vetített képes előadással azt akarta a tanárok orra alá dörgölni, hogy ne nagyon háborogjanak, mert a munkájuk ennyit ér, hogy ilyen gyerekeket nevelnek. Mintha az irodalom órán arról volna szó, hogyan lehet beszólni a hatalomnak durván, ha már a kötelező Wass Alberten túljutottak.

Nem véletlenül mondjuk tehát azt, hogy Pintér – s így a magyar oktatásügy többi katonája – nem ismeri az életet, sem a tanárokat és a diákokat, nem értik az elkeseredés reakcióit, mert nekik Orbán azt mondta, ez így jó, ők pedig bedőltek neki. Csak a tanárokat nem értjük, akiket ugyan Pintér az egyeztetés ígéretével tőrbe csalt, de mégsem kellett volna elhinni neki, hogy ilyen szándéka van, mint ahogyan nem is volt. A hatalom és Pintér, mint annak oszlopa illetve lehangoló képviselője egyeztetésre alkalmatlan, illetve pontosabban ilyesmit ő nem is akar. De nem azért, mert rendőr, hanem, mert az állam ilyen, amelyet rendőrként szolgál.

Elnézve így ezt a diavetítést, és olvasva a tudósításokat arról, ami az úgynevezett egyeztetésen történt, illetve ennek megfelelően nem történt, csak újabb bizonyságot kaptunk arra, hogy ezzel a bandával egyezkedni nem lehet. Igaz, ők sem akarnak. Diktátumok vannak, és ha valaki emiatt elküldi őket a kurva anyjukba, akkor nem értik meg felháborodnak. Nem egy nyelvet beszélünk és nem ugyanabban a világban élünk, illetve egy egészen más univerzumban, ahol más a gravitáció, másképpen kel fel a nap, és a csillagok is másképpen ragyognak. Ebből fakad, hogy megegyezés nincs és nem is lehet, az egyetlen egzakt viszony ez: „A kurva anyátok”.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum