Egy tiszta, romlatlan hang

Drávaszerdahely polgármestere, aki Alpár György névre hallgat, kézhez véve a falu egyik intézményének gázszámláját, arra hivatkozva, hogy faluhelyen vannak, és nem kell disztingválnia, üzent az MVM-nek, ekképp: „Elmentek ti a büdös picsába mind, ezt nem fogom kifizetni”. Új hang ez Mária romlatlan országában, ahol a píszí nagyjából úgy működik, mint Marqueznél Fernanda, akit rokonsága úgy jellemzett, hogy ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak, és később is sok baja akadt az asszonynak abból, hogy nem nevezte néven a dolgokat. Ha Gogol volnánk, ami sajnos nem vagyunk, a tenyerünket dörzsölnénk a beszélő névtől, ahogyan Alpár György szinte determinisztikusan használja úgy a nyelvet, ahogy.

Csak tiszta forrásból, mondhatnánk nagy boldogsággal lelkünkben, ámde ezen a ponton meg kell feddnünk Alpár polgármestert, ha úgy vélekedik, a magyar nyelv ízes használata az ő – mint falun lakó ember – kiváltsága. Nem, kedves Alpár úr, mi itt a városban legalább ilyen plasztikusan tudunk diskurálni, és higgye meg, ha az MVM-re, egyáltalán Magyarországra és fura uraira gondolunk, magunk is tudunk így, sőt, még ígyebbül. Úgyhogy ne fogja vissza magát, mi sem tesszük, sőt, egyre inkább eluralkodik rajtunk az érzés, amikor sommásan és velősen magunk is általánosítva bődülünk el, miszerint: a kurva anyjukat ezeknek. Alapszabályaink tehát megegyeznek, céljaink és érdekeink is.

A helyzet és az állapot azonban. Fölfedezni véljük ebben azt az általunk felállított tételt, mely szerint a hatalommal és annak képviselőivel ekképp kell beszélni, amit azonban csak az tud megtenni, akinek veszíteni valója már nincsen. Ahogyan a napokban is egy tanár inkább fölmondott gondolkodásának és szavainak szabadságáért, hogy mindenféle fenyegetések és várható büntetések nélkül tudja elmondani, ami a szívét nyomja. Az egy igazat. Alpár úr is ebben a stádiumban van immár, mert azt is üzente a szolgáltatónak, le van szarva minden, szereljék le azt a rohadt gázórát is, vigyék, amerre akarják. Ez a láncait vesztő egyed attitűdje, akinek minden mindegy, csak kerüljön tiszta víz a pohárba végre.

Bíztatnánk a szabadságharcos polgármestert, hogy nincsen egyedül, de akkor hamis illúziókba ringatnánk. Ebben az országban, lett légyen célja és törekvése egybeeső a nagy többségével, akik aztán hangosan tapsolnak is, hogy így kell ezt, nem fognak melléje állni és entestükkel védeni őt a zivatarban, hanem egyedül fogják hagyni, mint annyi más elődjét. De félre ború és félre bú, örüljünk immár felhőtelen, hogy a már minden mindegy, és ezért mindenki be is kaphatja klubnak új tagja van, aki majd megismeri az ez állapotban megnyilvánuló és mutatkozó végtelenséget. És ez az, ami a köröttünk tornyosuló mahomet NER lebontására alkalmas, mert gondoljuk meg, ha kórusban mondanánk, amit ő.

„Elmentek a büdös picsába mind…” Hogyan hervadna le a mosoly az ajkakról, hogy szűnne meg a levitáció legott, amikor a hatalom emberei a maga pőre valóságában tapasztalhatnák meg azt, amit az alattvalók gondolnak róluk. Lenne ám hamarost tátott száj és pofának leesése, mert szembesülhetnének azzal, amit most a konvenció elfed, hogy aki képviselő, politikus vagy más efféle állatfajta, azt képzeli magáról, hogy ő ürítette a spanyolviaszkot, s az űrben lebeg. Viszonyításképp még: mindenki annyit ér, amennyije van, és ilyen ábrándok a köbön. Annyi van tehát csupán, hogy az eltelt tizenhárom NER-év, illetve bővebben az egész eltelt életünk feljogosít arra, hogy úgy beszéljünk ezekkel, ahogyan Alpár úr is tette.

„Félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.” – Nem ok nélkül citáljuk Marquez mestert, hanem mert meg kívánjuk mutatni, hogyan alakul ki a felkiáltó szégyen nélküli kimondás állapota.

Igazolás ez vagy csak egyértelmű utalás, de annak bizonysága mindenképp, hogy a lélek előbb-utóbb ledobja láncait, ezért bukik meg szükségszerűen minden diktatúra a történelemben, csak idő kérdése ez mindig és minden időben az kezdetek óta el egészen a jelenig, ami a mi nyomorult életünk. Nem tudom érezhető-e, mily felszabadultsággal üdvözli az ember a klubban az új tagot, aki hoz majd magával még egy másik embert, mert mindenki eljut egyszer arra a szintre, mint a fentebbi Marquez idézetben Ursula, és „végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum