Helló, blökik!

Mint tudjuk, doktorminiszterelnök urunk ezen a héten hanyagolja az ország gondját, mert megy futballt nézni. Fenségesen megtekinti a labdarúgó világbajnokság mindkét elődöntőjét, majd a döntőjét is, utána pedig bánatosan hazatér. Rossz kedvének oka az lesz, hogy a nagy játék kezdete előtt szimpátiáit megváltoztatva Szerbiának kezdett szurkolni, sőt, mint a futball nagy tudora, azt is kijelentette, hogy új kedveltjei nyerik a kupát. Nem fogják, mert már rég kizúgtak. No most, azt nem tudjuk, hogy talál-e a négybe jutottak között (Franciaország, Argentína, Marokkó, Horvátország) új, szívének kedves láblabdásokat, vagy olyanokat, akiknek névleg szurkolva politikailag üzenhet. De azért elmegy.

Mennie kell. Ebből fakadóan nem lesz itt, s elutazása előtt még gyorsan-gyorsan intéznie kellett ezt-azt, például szombatra kormányülést hívott össze, de, hogy miért, azt nem kötötték az orrunkra egyáltalán. Úgy van vele doktorminiszterelnök urunk, hogy örüljünk a luknak a seggünkön, még inkább annak, hogy jól szelel, más igényeink nekünk ne legyenek egyáltalán, de ezt majd máskor tisztázzuk. Egyébiránt a kormányülésről azt lehetett tudni, hogy az Unió kurvannya, mert migránsok, szankciók és genderek, de ezekkel már nem is igazán kell törődnünk, annyira régi a lemez és már teljesen le is járt. Az Uniónak azonban velünk ellentétben végtelen a türelme. Most is kioktatták kegyelmes urunkat.

Elmesélték neki, hogy nincsen Európában semmiféle szankciós olajár, továbbá, hogy az olajembargó nem befolyásolja a magyar ellátást, és legyen szíves, ne etesse ilyenekkel a bamba népét. De kegyelemes urunk mégis táplál minket végtelen bölcsességével továbbra is. Még továbbá azt is jegyezzük meg, hogy a vétózgatást megunva úgy döntött az Unió (a mocsadékok), hogy Orbán le van sajnálva, odaadják Ukrajnának azt a pénzt, amit előtte Varga kezével Orbán megvétózott, majd kórusban letagadták. Ez az a helyzet, amikor partvonalra kerül az ember, ha már futball vébé, illetve a tó partjára, ha olyan hal, mint a mi egyetlenünk. Mindebből süt a magány, hogy jobb is elutazni.

Ilyen kormányülés volt még szombaton, vasárnap viszont, mielőtt a nem is kormánygépre szállna, ahogyan harminc éve mindig is, menhelyi kutyákat látogatott meg a kedves vezető. Enkezével pakolta le a páncélozott, géperejű járműről a kutyakaját, és kijelentve, boldog karácsonyt a négylábúaknak, az egyikkel még külön is kvaterkázott haverilag köszöntve őt, hogy aszondja: helló blöki. Deja vu, rikkantott ekkor az ember elégedetten, mert a múlt ködéből előkúszott ugyanő a disznóól előtt állva, és helló röfivel üdvözölve aktuális barátját, úgy látszik, ez áll a szájára a sok jelszó után. A tőszavas röfi, blöki. Majd még keresni kell háztáji jószágot, akit ilyképp a jövőben köszönthet, ha már az embereket le sem szarja.

Hogy ilyen jóban van ezúttal a kutyákkal, hogy még hajlékukba is megy, azt a kínosan lehangoló kérdést feszegeti, hogy például diákokkal tanárokkal, ápolókkal, és még valahány szakma a naptárban, illetve mindmegannyi sors és nyomor, miért nem bír az állatoknak ezek szerint kijáró kedvességgel törődni. De a kérdés költői, vagy inkább teljesen fölösleges, mert rossz a kiindulópont. A kutyákat sem szereti ugyanis, és a disznókat sem, egyáltalán senkit nem szeret, nincs meg benne ez az áldás vagy átok. Halad végig az életén, körötte díszletek, kutyák, macskák, emberek, egyre megy, akik eszközök a célhoz, amit el szeretne érni, de jelen helyzetben az a sejtésünk, hogy már maga sem tudja, mi az.

Vagy mi volt valaha. Felrémlik valami a messzi időben, hogy nagy és hatalmas futballista lesz, de nem lett. Nem is lehetett volna, mert nem volt meg hozzá a készsége és képessége. Fölbukkan a világ ura és irányítója, a nagy formátumú államférfi, mint másodrendű óhaj, vágy és szándék, ami szintén nem sikerült. Minden adott volt pedig, kedvező széljárás és környezet, szárnyaló konjunktúra, pénzbőség és kétharmad, de a jellem nem engedte a kibontakozást, és így lassacskán öregedve már nem tudjuk, mi maradt. Túlélni a zivatart? Hamis nagyság jelmezében lubickolni kétes eszű emberek szemében? Ilyesmi, és ez nem sok. Egy leszálló ívű pályát látunk, amit visz a kezdeti lendület, a tehetetlenség, erő nélkül.

Helló röfi vagy blöki, egyre megy, szánalmas pitiánerség, amikor tudjuk és látjuk azt a torzulást, amit a hazugságban és törtetésben leélt élet okozott, már azt sem sejtjük, arra van-e igénye, hogy valaki szeresse, a kennel és a disznóól előtt állva, a kamerának bohóckodva azonban már ez is mindegy. Egy elhúzódó végjátékot látunk, egy embert, aki a szemünk előtt megy szét, miközben lelke már rég elrohadt, és így vonszolja maga után az országot, amit már egyáltalán nem is ismer. Ha most olybá tűnne, hogy ezek valamelyest megbocsátó szavak, ahogyan a reszketeggé váló gyilkossal lesz elnéző az ember, akkor ez a tűnés tévedés. Ez kies hazánk urának lehangoló sorsa, és vele együtt a miénk. Homkos, füves, vizes sík.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum