Halkan sírogat

Eddig sem volt habostorta, de most szintet lépett a bokacsattogtatós kreténségben a dupla nemesi nevű kaszinós hadügyminiszterünk. Bár aki parádés fogattal megy megtekinteni a katonalovak hogylétét és kedves egészségét, attól sok jót ne várjon az ember. Így ez a mostani felhívása, amelyet a Facebook-oldalán tett közzé a halottak napja közeledvén, miszerint a magyari temetőbe látogatók a saját sírjukon vagy sírjaikon kívül látogassanak meg csak úgy hazaffyságból egy hősi emlékművet vagy hadisírt is, minden pénzt megér. Amúgy meg elvagyunk a MasterCarddal.

Nem tudjuk, ő ilyen-e vagy csak csinálja. Azt sem tudjuk még továbbá, hogy már a magas hivatal elfoglalása előtt is ennyire tábori szürke volt a manus, vagy pediglen ez a kényszeres megfelelés, ami ül benne, vagy immár tobzódik. Egyébiránt vele kapcsolatban leginkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy azon a napon, amikor Orbán Zalaegerszegen beszélt a kiválasztottak és bedresszírozottak előtt, ez a mi miniszterünk különgéppel ment Törökbe’ valamit megtekinteni. S már maga a különgép, de, hogy emiatt még egy – árasítva – hárommilliós kitérőt is tett az a nyüves gép, nos, az az érdekes.

És kellően titkos is természetszerűleg. Meg az is, hogy az emlegetett, lovaknál tett baráti látogatásra is, mielőtt a cifra fogatra ült volna, helikopterrel érkezett. Ettől ennyire fontosak ők, Orbán is már harminc éve fontos, ahogy azóta jár nem is kormánygéppel futballmeccsekre. Az összeset az asztal körül kergette az anyukája, ha nem így tett és élt. Szóval ez volna a lényeg, de ennek van egy másik oldala is, vetülete mintegy, és ez a rongyrázáson túlmutató lélek és morál dolga. Jó, egy kicsit a kognitív dolgoké is, mert egy bizonyos szint fölött nem lehet egy bizonyos szint alá menni. Ezek azonban egyfolytában ott dagonyáznak.

Vissza azonban a sírokhoz. Az a baj velem, hogy e tájékon az egyedüli elfogadható ábrázolást és leírást a sírok közt Radnótival halkan sírogató anyókával látom és bírom elviselni, de ilyen habitusok a NER-ben nem játszanak. Itt vezényszavak vannak, és amióta hivatalba lépett ez a miniszter, egyre hangosabb harsonaszó. Értem én, hogy a fasisztának militánsnak kell lenni, ám még ezen a szinten is meg lehetne hagyni az embereknek azt, kit siratnak fájdalmas nyomorúságukban, vagy kire emlékeznek. De ahogyan a hatalom a nők bugyogójában matat, akképpen írná elő a bánatokat is. Katonásan és hazaffyasan.

Lehetne ebből egy jófajta kabaréjelenetet is írni, ahogyan és amikor a temetői tömeg egy emberként keresi a hősi emlékműveket és sírokat, ahogyan a párttitkár figyeli, ki jelenik meg ott, ki nem, és így tovább. Na jó, színdarab lenne ez, amin sokat lehetne nevetni, de legfőképpen sírni. Ahogy szereplőink, akárha Svejk volnának a vagonban, találkoznának a hadisírokat gondozó matrónákkal a frontra menet, akik pasztillákat osztogatnak a katonáknak, akik ezért őket lekurvázzák. Minden lehetne, viszont semmi sincs, mert pofán csap mégis a miniszter elképesztő gondolata.

Hogy milyen emlékművekre és sírokra gondol, ahová a nemzetnek testületileg ki kellene vonulnia erősítve magában a buzgalmat és a vérszagú pátoszt. Mert és ugyanis, az ilyen emlékműveink és sírjaink zöme abból a korból való, amikor az ő kedvenc Horthyjuk hajtotta a magyart a szovjet géppuskái és tankjai elé. A mai viszonyok között nem tiszta, hogy akkor kit kellene siratni, mint ahogyan még azt sem döntötték el, felszabadultunk vagy megszálltak minket, sőt, hogy akkor Orbán hazatakarította-e mind a ruszkikat, vagy hogy is van ez éppen most. Egy ideológiai káosz és pöcegödör ez az ország.

Benne persze a soknevű miniszterrel, hogy a fáradt, eltaposott, kisemmizett és rettegő polgármaradványok már ne is a nagymamára emlékezzenek meg, hanem mindenféle ismeretlen, hős katonákra. És azért a miniszter szerint, mert nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Emlékeim szerint mi a háborúkat rend szerint elbuktuk, így, akiknek az emlékművéhöz vagy sírjához terelne, azok halála még csak nem is hősies, de mindenképpen hiábavaló volt. Ezek után lehet csattogtatni a bokát, én maradok az anyókánál és a sajátjaimnál azzal a toldással: rohadt jó lett volna, ha a miniszter csöndben marad.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum