Migráncsok a tojásban

Orbán Viktor határvadászokat avatott. Szép volt az ünnep lovakkal, szúrós tekintetű ünnepeltekkel, az emelvényen nemzetünk nagyjaival, doktorminiszterelnök urunk mellett Pintér belügyessel, és Rétvári kádéenpéssel. Ez utóbbi szerepét nem látjuk a képletben, hacsak nem a jóistent hozta el a zsebiben, akárha Svejk tábori lelkésze, aki a csatába indulókat részesítette a malasztban. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat, mi nem kedveljük a potrohos miniszterelnököket, sem a sleppjét, akik megint abban a tévképzetben leledzettek, hogy valami fontos dolognak a részei, pedig csak árnyképek a falon.

Nagyon régen ültem én kettesben egy presszó asztalánál Orbán Viktorral, hogy interjúilag beszélgessünk, de megkért, hogy még hadd farigcsáljon a beszéden, amit utána készült elmondani a téren rá váró, még nem elhülyített embereknek. Így az a beszéd sem volt akkora ökörség, mint amilyenekkel mostanság előáll. Tehát vagy a nép hülyült el, vagy Orbán, de a nívó meredeken zuhant le a mostani szintre, amikor már csak jelszavak vagy azok foszlányai maradtak. Amikor viszont doktorminiszterelnök urunk emelkedett szeretne lenni, akkor fogalmazványaiban képalkotáshoz folyamodik, akárha alanyi költő.

A határvadászok, hogy elszántságuk növekedjen, fontosságérzetük fokozódjék, megtudták egyetlenünktől, hogy a haza olyan határ nélkül, mint a tojás héj nélkül, és máris előttünk volt egy komplett, tyúkszaros baromfiudvar. Ennél többet határvadásznak tudni nem kell, valószínűleg nem is tud, ezért doktorminiszterelnök urunk elmagyarázta a reájuk váró tengernyi, s emellett ménkű nagy feladatot, mert mint megint csak képileg leföstötte, a magyar határvédelmi rendszer „ellenáll az illegális migráció legmagasabbra felcsapó hullámainak is”. Látjuk ím a tojás körül háborgó migráncstengert a tajtékaival mind.

De ez nem elég. Ha a határvadász nincsen megáldva képi látással és gondolkodással, hogy ez az óceán felkeltse benne a tettvágyat, receptet is kap a mindennapokhoz, illetve kapott egyetlenünktől, ekképp: „A migránsoknak meg kell érteniük, hogy itt úgysem jöhetnek át, és önök azok, akiknek ezt meg kell értetni velük, mert önök határvadászok feltartóztatják, ha kell megkeresik, megtalálják, elfogják és határozottan ki is tessékelik őket Magyarországról. Egytől egyig. Nincs kivétel.” Hát, én nem tudom. Ha a migráncs nem érti a magyari szót, hogy mennyé migráncs haza, akkor lehetnek még bajok. Főleg, ha bent vannak már a tojásban.

Ugye. Mindeközben egy határvadász sem röhögött fel, amiből az fakad a formállogika alapján, hogy ezt ők komoly dolognak tartják, és ím, itt áll előttünk az egész cirkusz, amihöz képest egy dedó kutyatöke magunk közt szólván. Ilyen tyúkszaros pörformanszok sorozata Orbán világa most már, telis teli veszedelmekkel, háborúkkal és harcokkal. Véget nem érő csata az élet. Mindeközben azonban, amidőn a határvadászokat látta el szellemi motyóval, megjelent egy új elem a permanens háborúban, ami talán reánk vonatkozik. Azt lehet kiolvasni belőle, hogy ne nagyon ugráljunk, mert jönnek a rendőrök. De idézem azért.

A vadászoknak azért kell a tojáshéjhoz iramodni, mert „A belső rend fenntartása megköveteli rendőreink visszavezénylését. A szomszédban dúló háború pedig szükségessé tette, hogy a honvédség harckészültségét és bevethetőségét megnöveljük.” Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a belső rend fenntartása azért izgat. Hogy már rosszalkodik valaki, vagy információk vannak arról, hogy rosszalkodni fog, ez nem tudható, de, ha a rendőröknek kell a rendre ügyelni, s emiatt sietni vissza az ország belsejébe, az az álmoskönyvek szerint egyáltalán semmi jót nem jelent. Vagy legalábbis így szokott lenni.

Orbán, doktorminiszterelnök urunk sejt vagy tud valamit, illetve igazabbnak tűnő opcióként megint csak jár a szája kontroll nélkül. Mert elnézve dolgos népünket, amely nem fog győzni soha, ők nem az a fajta, amelyik fölemelné a seggét, még ha fát vágnak is a hátán, miközben beleszarnak a szájába. A legenda oda, mi nem az a típus vagyunk, amelyiktől egyetlenünknek tartania kellene, elvagyunk itt a tojásban, ha megzápult akkor is. Csak gondoltam, azért erről is beszámolok, hogy kerek legyen a történet, amely amúgy semmi nem volt. Parádéztak egy kicsit Orbánnak, hogy rendben legyen az egója a nyaralás után. Lehet oszolni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum