Használt étolaj

Tegnap tán a magyari jódógos, porbafingó panelproli számára a legörömtelibb hír az volt, hogy újabb helyeken adhatja le a használt étolaját, ezzel is kímélve a környezetét, ami majd másba pusztul bele úgyis. És a panelproli sem az étolajba fog. Hovatovább elérkezik az az idő, amikor, akárha Pelikán gátőr gyermeke arra a kérdésre, hogy tartanak-e disznót, azt a feleletet adta: „Nincsen ahhoz nekünk moslékunk”. Hasonképp a magyar porbafingónak sem lesz ahhoz étolaja, hogy óvja a környezetet, és mégsem erről fogunk diskurálni máma látszólag, pedig dehogynem. Ezt az olajas hírt foglalta aztán keretbe a fotósorozat, amelyet egy élelmes riporter készített a kedves vezetőről az ország házában, miközben aljas és röhejes törvényeket fogadtak el.

Azok a képek mindent elmondanak róla, de nem vagyunk mi egy Lombroso, hogy messzire mutató következtetéseket vonjunk le valakinek az ábrázatjáról, pedig az Orbánéról lehetne. De mondom, ilyet mi a hajdani gyermekszoba miatt nem teszünk, pedig tehetnénk. Ezek között a képek között minden bizonnyal szerepelt az a pillanat is, amikor nem vette át a kata-törvény ellen tüntető futárok petícióját. Igaz, hárító gesztusokat nem tudott volna kattintani az élelmes riporter, lévén, a petíció el sem jutott hozzá, testőrsége ugyanis megakadályozta azt, és most ne a TEK-re tessenek gondolni. Ők fizikailag védik a valóságtól, míg itt, a parlamentben Nacsa Lőrinc csinovnyik akadályozta meg, hogy a kérelem őméltósága (felsége?) kezébe jusson, megzavarva őt az emésztésben.

Rossz módszert és utat választottak a futárok. Nem csupán egy cetlit kellett volna küldeni be, a falak közé, hanem mondjuk egy pizzásdoboz belsejére írni rá a könyörgést, hogy a nagy ember ne tegye őket földönfutóvá, ne taszítsa őket nyomorba. Igaz, az sem biztos, hogy eredményre vezetett volna, mert emlékezhetünk, régebben a dohányipari dolgozók egy tábla csoki papírjára írtak hasonló esdekléseket, mint most a futárok, és akkor a Semjénnel a csokit megzabálták, a kérelmet pediglen le sem szarták magunk közt szólván. Így, ha most a futárok pizzával, illetve annak dobozával kísérleteztek volna, úgy járhattak volna, mint annak idején a cigisek. Hogy ugyanis a pizzát is megzabálták volna, és föl sem kötötték volna őket, ha már Pelikán gátőrt emlegettük az elébb.

Ilyen képzetek és képzelgések költöztek belénk az étolajtól a fotósorozatig, ám a kettő közt is történtek dolgok a házban. De mind azzal a benyomással és tartalommal is, hogy ami ott történik, az már tényleg cirkusz, és már nem is elsősorban amiatt, mert nem érettünk, porbafingókért ügyködnek ott az emberszabásúak, mert ilyen képzeteink már régen nincsenek, hanem, hogy jól láthatóan a valósághoz, az empirikusan észlelhetőhöz, a mi téridő kontinuumunkban tapasztalhatóhoz az ég egy világon semmi köze az ottani eseményeknek. Ami ott van, az leginkább egy hagymázas álom, és ennek igazolásául nem csak a kedves vezetőről készült fotósorozatot hozom, amit majd tessenek megtekinteni a virtuális térben, hanem úgy en bloc van, hogy az ember olvasva, hallva, látva az előadást fölsóhajt.

És pediglen azt mondja jó artikuláltan, hogy azt a kurva életbe. Esetleg még a mocskos jelzővel kiegészítve. Mert ugyan tudta, hogy ezek megszavazzák az ispánokat és vármegyéket, de volt valami derengés, hogy talán mégse akarnak annyira visszamenni a középkorba, és kiderült, hogy de, igen. Ám amíg erre mondhatják, hogy mindez szimbolikus gesztus – pedig á, dehogy -, addig a költségvetés csak nem az. Nem bizony, de ránézve annak számaira kitetszik, hogy annak is csak annyi köze van a valósághoz, mint a főispánnak a XXI. századhoz, azaz, semennyi, ez viszont már baj. Két dolog látható a költségvetésből, hogy propagandára és sportra még az eddiginél is nagyon sokkal több jut aközben, hogy emberek meg az életükért könyörögnek petícióban. Ezt viszont vastagon leszarják.

Ennyi a NER, és ennyi Orbán is. Kiegészítésképp még a hevenyészett képhez indoklásomul hozzá teszem, hogy például futballistát nem látunk tüntetni, őket nem kell sokkolózni a hídon, mert ott sincsenek. És pediglen azért nincsenek ott, mert míg a nyomorult futár (író, színész, tanár, i tak dalse) katáját, s így megélhetését hazavágták, a futballista, aki ekhót választhat, most is lubickol a vízben, mert amíg tőled a bruttódnak a harminc százalékát elviszi Orbán és csapata, tőle beéri tizenöttel, amire magyarázat nincsen. Mint ahogyan az egyházak totális adómentességére sem sok, illetve az okot persze, hogy tudjuk. Viszont ez is mindegy, mert megszavaztuk, nem egyszer, nem kétszer, hanem négyszer, így – ahogyan mondják is – erős felhatalmazásuk van, hogy a képünkbe szarjanak. Ennyi. Ui.: az olajat ne feledd jó helyre vinni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum