Reggel volt és álmos idő, amikor I. OV nagykirály, utcai harcos, influenszer és valamint ült a páncélozott géperejű járműben, a sötétített ablakok mögül nézte a bűnös várost, benne az embereket, akik egyáltalán nem szerették őt. Mentek a járdán fülükön telefonnal, iramodtak le az aluljárókba, fürtökben lógtak a villamoson vagy rákönyököltek az autó dudájára szidva a másik kurva anyját. Ettől I. OV nagykirály és a többi elérzékenyült, mert meglátta bennük önmagát, aki egyfolytában könyököl azon a rohadt dudán, és mondja-kiáltja, hogy a Brüsszel kurvaannyát. Ettől egynek érezte magát a sofőrökkel, de ő volt az is, aki fürtökben lógott, és ő telefonált az aluljáró gyomrába haladva lefelé.
Ha gyerekek voltak a kintiek, akik ordítottak az anyjuk kezét fogva, ők sem szerették őt. I. OV nagykirály és a többi azonban ezt nem tudta egyáltalán, aki válogatott példányokkal találkozott, a kezét csókolgatták vagy szelfiztek vele, mosolyogtak rá, és azt mondták neki, hogy az Isten áldja meg őt, illetve ilyenek. Tapsoltak neki, meg boldogak voltak, ha a ruhája szegélyét érinthették. Ettől valami elterült bizonyosság születetett meg benne, hogy a gyerekek is ők meg az anyukájuk is, és ahogyan nézett kifelé az álmos reggelen, rádöbbent arra, amit már régóta érzett, de nem tudott kimondani, hogy ő a magyarok. Mindahány. Hogy magyar rajta kívül nincs, mert nem is lehet. Kívülről látta önmagát.
Egy testben tizenöt milliót, és valami fura változást érzett, állni látszott az idő, bár a páncélozott géperejű jármű haladt. A rádióba tartott a sötétített üvegű, páncélozott géperejű jármű, ahol kedves riporterkisasszony fogadta őt mint régi ismerős. Évek óta minden pénteken ott hümmögött neki és helyeselt, annyira egyetértett vele, hogy tényleg ő volt, most is a kezében a papír, amire tegnap este fölskiccelte a témákat, hogy miről fog beszélgetni önmagával. A nagy földgömb mellett, ahol a vázlatot enkezével papírra vetette a riporterkisasszonyra gondolva, benne is önmagát látta, mert a saját gondolatait adta vissza, és reggel a sofőr is ő volt, aki saját magát vitte, miközben magára gondolt.
Ott ült hát a stúdióban önmagával szemben, előtte a kávéja, amit az előbb hozott be magának, szétszórtságában olykor elbóbiskolt, álmában két magyar volt, és játszott egymással. Aztán fölriadva ült magával szemben, és először mondta ki önkéntelen a félmondatot, aminek az érzése már oly régóta motozott benne, de alakot eddig nem öltött, amit nem bírt megfogalmazni, de ezen az álmos, különös reggelen mégis testté vált az ige, hogy aszongya „rajtam, magyarokon kívül”. A szöveg többi része mindezek után érdektelenné vált, megtörtént ugyanis a csoda, ez nem királyi többes volt már, hanem isteni egyes, Jákob dilemmája az Élohimról, vagy a vele szembe jövő három férfialak, aki az egy Isten.
A bólogató kisasszonynak nem tűnt fel az alany számának megkettőződése, az átváltozás úgymond, amikor I. OV nagykirály, etc. szája szélét nyalogatva, busa fejét oldalvást biccentve kicsit a táskás szemeivel magyarokká vált. Ahogyan idefelé is megvolt az érzés, hogy ő a dudára könyöklő kurvaanyázó és az anyja kezét bömbölve cibáló magyar, tehát a gyerek is ő, de a bunkó felnőtt is egyszemélyben, ami maga a misztikum, illetve már majdnem szentháromság, ahogyan Jákob dilemmájával erre utalni már szándékunkban volt. Tehát teljes lett a káosz I. OV nagykirály valamint fejében, de nem lennénk hűek teljesen az igazsághoz, ha azt sugallnánk, hogy mindez váratlan volt és hirtelen.
Nem, egyáltalán nem, és mégis felkészületlenül érte az ő lelkében I. OV nagykirályt valamint, hogy meg is fogalmazódott az ige, miszerint rajta kívül nincsen semmi se, hogy ő a kezdet és vég, az alfa és az omega, amitől megtörtént, aminek meg kellett történnie, hogy az ego elkezdte szétfeszíteni a testet, hogy amint kimondatott a varázslat – mint emlékezhetünk, „rajtam, magyarokon kívül” -, I. OV nagykirály nekilátott lufiként fúvódni fel, hogy kifeszítette a nyomorult stúdió falait, romba dőlt a rádió nyüves épülete, és I. OV nagykirály valamint ott lebegett bazi nagy felvonulási bigyóként ég és föld között, de hopp, arra járt épp egy békemenet, aki megfogta a zsinórját, és most horcolássza magával. A tömeg pedig ujjal mutat rá, amerre viszik magukkal: ott van ő, a magyarok.
Vélemény, hozzászólás?