Orbán és bandája

Orbán Viktor, a nagy és rettegett haramiavezér tegnap elővette hatalmas mordályát, és a bankokra fogta. Illetve még a tescókra és más imperialistákra, hogy elszedje a pénzüket erővel. Extraprofitadót jelentett be ugyanis olyan lendülettel, mint amilyennel tizenkét éve a nyugdíjmegtakarításokat szedte el az emberektől, vagy a pofátlan végkielégítésekre vetett ki különadót. Nem mintha ez utóbbi nagy tételt jelentett volna a költségvetésben, hanem, hogy a baloldali burzsujokat móresre tanítsa. Orbán Viktor előszeretettel szedi el mások pénzét, míg azonban a sajátjához és az övéi tárcájához nem igazán akaródzik nyúlnia. A kocsmákban és más filozófusi körökben ezt úgy mondják, mások farkával veri a csalánt.

Már a bejelentés módja is gyomorforgató, az ember ugyanis meglehetősen unja, hogy hazájában egyfolytában peregnek a dobok, miszerint nagyméltóságú úr majd mindjárt mond valamit. Órákig vár aztán a panelproli, mi is lesz az a szenzáció, rágja a körmét, miközben arra gondol, normálisabb helyeken az nem úgy megy, hogy a miniszterelnök naponta áll ki a népek elé, hol valami bődületes ökörséggel – mint szevasz röfi vagy küldjük a nyolcvanat Feri bátyám -, vagy pediglen ilyenekkel. A lényeg, hogy minden napra jusson egy várakozás, esetleg egy gyümölcsízű meglepetés Orbán szájából a bávatagoknak. Tizenkét év alatt a technika nem fejlődött annyit, mint amennyire a rezsim megtanulta használni azt.

De most nem is a forma a lényeg, hanem a tartalom. A pénzek elszedése másoktól, mint valami útszéli betyár, ahogyan arra a mordállyal már utaltunk, és a lebegtetés is, az erkölcsi indoklás is hasonlatos ahhoz, hogy a gazdagoktól elszedjük, és a szegényeknek adjuk. Ilyen romantikus ország a miénk, tényleg, mint a mesékben és kifestőkönyvekben. A rablás indoka most ugyanis az, hogy rezsi-, és honvédelmi alapot hoz létre a mi egyetlenünk, ahová beteszi az imperialisták pénzét, hogy megvédje a magyar népeket a való világtól. Hogy közgazdaságilag ez megáll-e (nem), az momentán másodlagos, a lényeg a bávatagok hasba akasztása azt a képzetet szuggerálva beléjük, hogy mindezt az ámokfutást nem ők fogják megfizetni.

Dehogynem. Orbán azonban arra játszik, mint ahogyan eddig is, hogy a mimagyarok agya addig már nem ér el, hogy ezért lesz drágább a kenyér vagy a banki kölcsön, hogy ugyanúgy kifizeti mindennek az árát, csak nem veszi észre. Mert végig gondolni képtelen és alkalmatlan, egy képzete van csupán, hogy az atyuska megvédi őt és féltett családját. Ilyen alapokkal lehet majd választást nyerni négy év múlva, ha lesznek egyáltalán. Addig is azonban ebben az országban kell élnünk, feltéve, ha el nem akarunk menni belőle, vagy ha erre módunk adatik, mert elmenni sem olyan egyszerű a legnyomorultabbaknak, mint az tudvalévő. Ez azonban egyéni szociális probléma, míg azonban Orbán ámokfutása egyáltalán nem az.

Orbán rablása – a mordályával – célzott és szelektív, mert mint ahogyan a pofátlan végkielégítések sem vonatkoznak az övéire – lásd Völner, aki bilinccsel a kezén is érdemes volt rá -, az extraprofit, amúgy közgazdaságilag nem létező fogalma sem érvényes Mészárosra és a hasonszőrűekre, például vőmuram. Illetve mindezeken túl az sem látszik sem a közeli sem a távoli jövőben, hogy Orbán az állam értelmetlen költéseit, amelyek közül csak az egyházaknak juttatott súlyos százmilliárdokat említjük, vissza akarná fogni. Hová is vezetne ez, milyen pogányvilághoz. De ehhez a fejezethez mindenki hozzá teheti a saját fájdalmát is.

Stadionoktól kezdve a balkáni média pénzeléséig számosat vagy inkább számtalan ilyet találhatnánk, amikhez viszont nyúlva nem lesz. Mindez, amit tegnap a pofánkba kaptunk nagy harsonaszóval, arra alkalmas, hogy a látszat megmaradjon. Orbán Viktor megvédi a rezsicsökkentést, jótevőként az imperialistákkal fizetteti meg annak az árát, míg a bávatagok aztán föl sem fogják, meg sem értik, hogy ennek ellenére mért fognak éhen dögölni. Mert a nagy beharangozás után, miszerint Orbán mindjárt bejelent, azért kellett addig várni a kappanhangra, míg a tőzsdék be nem zártak, hogy a forint árfolyama azonmód be ne zuhanjon. De ami késik, nem múlik, meg fogjuk fizetni ennek az árát. (Is.)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum