Virág elvtárs, ez az ítélet

Mint emlékszünk rá, mert hogyan is felejthettük volna el, bátor országgyűlésünk szinte első ténykedése volt, hogy módosította a törvények törvényét, a gránitszilárdságút, az ércnél maradandóbbat. Egyetlenünk úgy ítélte meg ugyanis, hogy a zavartalan rendeleti kormányzás örökkévalóvá tételéhez neki ez óhatatlanul szükséges, s ha ő valamit kiváltképp áhít, azt a bátor országgyűlés megadja neki. Van szó, létezik fogalom az ilyen társadalmi berendezkedésre, de nem akarjuk teljesen elkoptatni, szükség lesz rá gyakorta az elkövetkezőkben. Momentán elég csupán a megnyilvánulásait megmutatni, amit most gyomorszorító nagy örömmel meg is teszek.

A gránit szilárdságút alighogy módosította a honatyák és anyák csürhéje, egyetlenünk azonmód vette igénybe az általa nyújtott szolgáltatást – mint emlékezhetünk -, és háborús vészhelyzetet hirdetett. Nem volt ebben semmi meglepő. Ha a kedves vezetőnek arra volna szüksége, hogy az ércnél maradandóbb akként módosuljon, miszerint a felcsúti futball csapatnak minden körülmények között és mindig győznie kell, az is minden további nélkül kőbe vésődnék seperc alatt. Így megy ez mifelénk, ez ilyen, ám ezt tudjuk immár tizenkét hosszú éve, és tapasztaljuk is még jó darabig. Ámde ennek vannak hajtásai, felépítményei mintegy, amelyek mutatják a ganyét. Mint például a Századvég.

Megjegyezzük merengve és remegve, azt nem tudjuk, ez micsoda is, mert megnyilatkozásaiban úgy működik, mint akármely KESMA lap vagy az Emegy, a Kossuth, amelyek mind arra hivatottak, hogy hirdessék az Orbán Egyház igéjét. A Századvég esetében ez azonban azért feltűnő – míg a másikaknál alapkövetelmény -, mert ez valami kutatóintézet volna, a valóságot kellene vizsgálnia, amiből következtéseket vonna le a NER állapotáról, ehelyett azonban diadalmi jelentéseket állít elő, ami hülyén néz ki a funkciójára nézvést. De mi is működne ebben a kuplerájban úgy, ahogyan kellene, itt semmi nem az, aminek látszik, vagy aminek lennie kellene. Ez a mi életünk voltaképp.

Visszatérve azonban ennek a Századvégnek a voltaképp mókás működésére, ezúttal azt sikerült produkálnia, hogy a kedves vezető szerdán este kihirdette a háborús vészhelyzetet, csütörtök reggelre pedig az intézmény készen is volt a közvéleménykutatással, amely azt az eredményt hozta – mert hogyan is mutathatott volna mást -, hogy bávatag népünk döntő többségben azt helyesli, egyetért vele. Sőt, a Századvég még tovább is ment, és azt is a népek szájába adta, hogy azt is úgy gondolják, mindezért Amerika a felelős, a tomboló inflációért pedig a gátlástalanul árat emelő multik. Olyan eredmény ez, amire a kedves vezető is elégedetten bólogat a busa fejével, hogy maga sem mondhatta volna szebben és másként.

Nem a kötözködés szándéka, hanem az idő kérlelhetetlen valósága téteti fel velünk a kérdést, mikor volt alkalma elvégezni a milliárdokkal kitömött műintézménynek – a szakirodalomban lásd: kupleráj – elvégezni az alapos kutatást, kérdezni, összesíteni és tanulságokat levonni, mert az általunk megélt idő mennyisége erre kevésnek tűnik. Arra jutunk ebbéli mélázásunkban, hogy a műintézmény másfajta időben él, mint a porbafingó polgártársak, vagy – és ez tűnik igazabbnak – az eredmény már akkor készen volt, amikor a kihirdetés még meg sem történt. És itt jut eszünkbe Virág elvtárs, Pelikán gátőr és a kezébe véletlenül belenyomott ítélet, de ezúttal nem röhögünk, mint a filmen.

Még csak azt sem mondjuk, mint tettük ezt gyakorta eddig, hogy uramatyám, hová jutottunk, ugyanis régóta ott vagyunk a filmbéli állapotok között, csak még a disznóvágás tilalmát nem hirdették ki. Ennyit az életünkről, de zárótételként abba gondoljunk bele, milyen is az, amikor az ilyen századvégesek szakértenek mondjuk a televízióban, vagy, ami még rosszabb, ha a kedves vezető az ő kutatásaikból tájékozódik a valóságról. Bár bele sem kell gondolnunk igazán, hiszen naponta látjuk és tapasztaljuk a következményeit. A szürreális világot, ami a NER és az életünk, amelyben elefántok vagyunk, a dombon állunk, ormányunkkal pedig megsimogatjuk a holdat és a napot. Itthon vagyunk, ez volt a hazánk valaha.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum