A Honvédelmi Minisztérium csinovnyikja feladatot kapott, miszerint alkosson ösztöndíj-pályázatot, amely csali a szép magyar vitézek, gyönyörű leventék soraiba csábítja-vonja a magyari ifjúságot, illetve, sőtnetán, hogy tábornokok legyenek, ha nagyok lesznek, generálisok meg ellentengernagyok, de semmiképp sem pocakosak, mert azt nem szereti a vezénylő tábornok, akiből viszont csak egy van, de az bazi nagy darab. Megnyálazta tehát a ceruzáját csinovnyik elvtárs, kihegyezte az ujjait és papírt tett maga elé, fehéret, nagyot, hogy megalkossa azt a nyüves ösztöndíj-pályázatot a magyari fiataloknak, hogy tóduljanak aztán „feltölteni a magyar honvédség személyi állományát”.
Valami hidegséget érzett ekkor a minisztérium szobájában, valami nyirkos szellőt, és meg is nézte, a takarító személyzet nem hagyta-e nyitva az ajtót-ablakot, hogy lengedez ott a hűvös tavasz lehelete, hogy még fölfázzon szegény. De nem, a takarító személyzet gondos volt, nem volt nyitva semmi, sőt, ha jobban körbe nézett, egyáltalán nem volt takarítva sem, mert a porcicák, sőt, pororoszlánok ott görgetőztek a hűvös fuvallatban, aminek az eredőjét még mindig nem lelte. Gondolta lukas a fal, vagy túlszelel a kémény. Csak egyre nem gondolt, hogy Freud bácsi kikelt végső nyughelyéről, megigazította a szakállát, és nekilátott lengedezni a minisztérium falai között.
Sőtmitöbb, egyenest a csinovnyik elvtársba költözött, hogy irányítsa a nyálas ceruzáját neki, miközben ő erősen szuszogva és nagy odaadással fogalmazta az ösztöndíj-pályázatot a magyari fiatalok csábítására. Mert valljuk meg, mert nem merte igazán elismerni senki, hogy nem nagyon özönlenek az ifjak honvédnek lenni, ki érti ezt, senki sem egyáltalán. Régi dicsőségekre gondolt csinovnyik elvtárs, amelyek késnek az éji homályban – mert volt irodalmas műveltsége dögivel – meg pásztortüzekre, amelyek fölragyogtatják neki őszi éjszakákon, messzi pusztaságon valaha volt és újra kívánatos nemzeti nagylétünk dicsőségeit, és Mészárosra gondolt.
Elsőként Lázárra, aki Bem apó és a többiek oldalán küzdött-harcolt a szabaccságért. Aztán megbicsaklott a megnyálazott ceruzája, és Lőrinc lett belőle, hogy a gázszerelő volna, akiről elneveződik az ösztöndíj-pályázat, amivel a magyari fiatalságot elcsábítják, de nagyon, hogy „feltöltsék a magyar honvédség személyi állományát”, hogy kívánjanak sőt, óhajtsanak ágyútöltelékek lenni. Illetőleg, ha nagyon okosak, netán életük ki-, és beteljesedvén tábornokok, generálisok, sőt, egyenest ellentengernagyok fehér lovon tapodva vöröskatonák (vö.: Gyurcsány) vériben egészen szügyig. Hogy hogyan lett Lőrinc a Lázár egészen kitartóan mind a nagy papíron végig, ez a titok.
Bár nem egészen az. Csinovnyik elvtárs ugyanis korunk tájékozott és olvasott hőse volt, naponta tanulmányozta a KESMA kiadványait, amelyek rendre, reggel, délben meg este számoltak be történésekről, mert más igazán nem is van nyüves, kis, lángoktól ölelt honunkban, hogy Lőrinc ezt a közbeszerzést nyerte el meg azt. Minden napra jutott ilyen hír egy, alkalmasint több is, így az vesse a csinovnyik elvtársra az első követ, akinek a feje nincsen tele a Lőrinccel egészen, az ő lénye bennünk minden lényegest kitölt. Nincs menedék, hacsak ki nem szúrja az ember az önnön szemit, vagy nem csorgat ólmot a saját fülibe bele, hogy serceg az a fülzsír, akárha rosseb.
Így megy, ez ilyen. Plánesőt, még a Lőrinc – mint magasztos – szózata is benne rezeg az emberben ha csinovnyik, ha nem, amellyel a jó Lőrinc a fiatalokhoz szólt ércesen, hogy aszondja, „legyetek bátorak”. Hát ez mi a rosseb, ha nem hadvezéri habitus és tartás, emberségből példa és vitézségről forma – mert volt a csinovnyiknak irodalmi tájékozottsága, ezt el ne feledjük –, így hát végleg és egészen Mészáros Lőrinc ösztöndíj került a papírra, aztán bele a számológépbe, onnan a drótokba, és az egész nagyvilág láthatta, hol is élünk. Micsoda karakán és túlművelt csinovnyikok ülnek a nyakunkon, de mindeközben, hogy el ne feledjük, Freud bácsi szelleme, mint fényes fejsze, csendesen mosolygott.
Vélemény, hozzászólás?