Novák, Balog, Kossuth, kisnyúl

Nem szeretném, ha olybá tűnne, hogy pikkelek Novák Katalinra – pedig de, mert bűnei számosak, hatalmasak és feledhetetlenek –, és foglalkozna vele a fene, ha nem tolnák az ember képibe a magasztos maszlagot, a celofánba csomagolt és masnival átkötött pátoszt. Interjút adott a Kossuth rádióban leendő köztársasági elnökünk, kérdezője pedig Balog püspök volt, Orbán régebbi minisztere, amiből kitetszik, ezek semmit nem bíznak a véletlenre. Újságíró már annyira sem kell, mint Orbán rendszeres felszopója – bár ő szakmabélinek nehezen nevezhető, de legalább a nevét adja a színházhoz –, megoldják okosba’, maguk között a dolgokat.

Szóval diskuráltak ezek ketten, a hangszóróból pedig csöpögött a mézédes takony. Leírtam már párszor, és ím, itt a bizonyság is reá, hogy Novák már rég elemelkedett az anyaföldtől, ha így folytatja, hamarosan teljesen legyőzi a gravitációt, és elszáguld a végtelen űr mélyibe. Ennyit a körülményekről és a hangulatról, amely mindemellett rózsás volt. Azt mondta leendő köztársasági elnökünk nekünk, hogy neki hivatása, valami mély, zsigeri késztetése a nemzeti egység kifejezése, hogy felülemelkedjen az úgymond törésvonalakon, ami csudás egy idea volna, ha nem játszott volna óriási szerepet ezek kialakulásában.

Úgy tűnik, Novák azt hiszi – képes beszéddel élve –, hogy földhöz vágja a poharat, ami apró darabokra robban, majd pediglen fölötte lebegve rámutat, hogy az mégis egyben van. Ezek már krisztusi magasságok, de olyannyira, hogy mi, halandók nem is értjük igazán. Ez ilyen Saulus Paulus dilemma és dichotómia, mert, hogy Novák mikor tért meg, azt nem tudjuk, viszont sejtjük. Mert a csöpögős, mézédes, pátoszos takonyból az is kiderült: „felnőtt fejjel ébredtem rá arra, hogy mennyire fontos szerepet játszik Isten és az Istenbe vetett hit az életemben”. Ez a szint a Tóth Gabi szintje, aki fél éve világosodott meg némi apróért.

Novák korábban és többért. Másért, mert ennek a megvilágosodásnak a hozadéka, hogy Balog püspökkel köztársasági elnökként a Kossuthon fullba nyomathatják a kretént. Balogé is egy szép, Orbánnal kikövezett életút, de Novákéhoz képest még az övé is kutyafasza. Mert visszatérve Novák hitére – ami nagy valószínűséggel nincsen neki -, hogy felnőtt fejjel talált rá, ez arra datálható, onnan eredeztethető, amikor Orbán az ikszedik irányváltásával meghirdette a keresztényi Magyarországot, miután fölsegítette a térdre, imához parancsolt csuhásokat. Leginkább ilyen viszonyrendszerek között érdemes nézni, amikor, a’la Marquez, Novák seggéből fújnak a böjti szelek.

Ebbéli állagában misszionárius köntöst is ölt, amikor kijelenti: „Meg kell találnunk azt a formát, ahol nem rekesztünk ki másokat azért, mert mi megvalljuk a személyes hitünket, ugyanakkor meg tudunk szólítani olyanokat, akiknek vagy már része az életének ez a hit (…), vagy esetleg nem ébredtek még erre rá”. Ebből látjuk, hogy minden magyarok leendő köztársasági elnöke két emberfajtát ismer, aki hisz, és aki majd ezután fog. Az ateisták, agnosztikusok és más hasonló állatfajták akkor hová álljanak, kérdezzük a nemzeti egység felszenteletlen papnőjét a tébolyda panoptikumában.

De mással is meg bír lepni minket ez a drága lélek, amikor világnézetét, hogy úgy ne mondjuk ontológiáját adja önnön magának viszonyítási pontjaiban, hogy aszongya, az Isten, a hit, a család és a barátok igazítják a gondolkozását, amiből tehát kirekesztődnek azok, akik a nacsaszonnyal nem állnak pertu viszonyban. Ilyen vágyunk nekünk nincs, mert sem gusztusunk, sem morális késztetésünk nem mutatkozik rá, csak a nevünkben ne beszéljen. Nem olyan nagy kérés ez. És tényleg nem érne meg ennyit ez az egész, ha nem gondolnánk Bözsi nénnyére a falvédő mellett, aki a rántást kavargatva hallgatja a Kossuthot, és elalél, hogy de szépen beszél ez a Katika.

Lófaszt, Bözsi nénnye, lófaszt – kell egyáltalán nem húsvéti hangulatban fölhívni a figyelmet a visszásságokra, de nem vagyunk száj azoknak a füleknek egyáltalán. Egyébként még deliráltak ezek ketten ezt-azt Balog páterrel a rádió mikrofonja előtt, de a lényege csak ez: a csöpögős, semmitmondás pátoszba csomagolva, amiből itt-ott kilóg az ördög patája. Ez már Hieronymus Bosch-nívójú kép, tessenek egyet-kettőt megtekinteni a gugli képtárában, és máris gyönyörű lesz a napjuk. Legalább annyira, mint ezt a kettőt hallgatva a rádióban, amikor az ember rádöbben, hová jutott. Ilyenekkel kívánok az én nyájasaimnak boldog nyulat és jóccakát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum