Csülökcselló

Mint ahogyan tizenkét éve mindig, akár valami mélyben zakatoló bányagép, NER volt most is, miközben föltámadott a föltámadó, főtt a sonka, körmeneteltek a körmenetelők, hülye locsolóverseket mondtak fehér inges hímnemű organizmusok, és fújt a hűvös, áprilisi szél. A világ működik, az entrópia fokozódik, mindannyian száguldunk a biztos elmúlás felé, a NER azonban most már olybá tűnik, örök. Végleg beléptünk a kapuján, teljesen fölhagytunk minden reménnyel, miközben Dante pajtás eltelten mosolyog. Elégedettek voltak a NER nagyjai is, ünnepi hangulatba kerültek ezeken a napokon, és valami különös ok folytán a foguk sem csikorgott.

Mindjárt itt volt nekünk felütésnek Németh Szilárd, akiről annyi rosszat meséltünk már. Szidtuk őt haszontalan mivoltáért és legfőképp zsigeri szervilizmusáért, elmondtuk róla, nem tudjuk, mivégre van a világban, s ím, a húsvéti ünnepkör, a furfangos szokások, fehér ing, sunka, s ami még ide illő, megmutatták nekünk hősünk igazi énjét, ami a zabálás Mozartja volna. Képpel örvendeztetett meg minket ugyanis mintegy ajándokul a valahai rezsibiztos, amelyen egy füstölt, egész disznólábat a hátsó combos részével tart a kezében mintegy nagybőgőként, de inkább csellóként, és egy szál kolbásszal, mint vonóval húzza rajta el a mi nótánkat örök időkre.

„Zene füleimnek, kezdődik”, írta a képalkotáshoz, amelyen fülig ér a szája, látszik rajta, hogy a kampány robotját és a választás izgalmait nemhogy kipihente, de már el is feledte teljesen. Kezében a csülökcsellóval bizakodva tekint a világba, és a szövegben még valami titokzatos Szabinak is köszönetet mond, de nem tudni, miért. Mint ahogyan az sem egészen világos, mi kezdődik és mi a zene a füleinek, de így ránézvést nagy valószínűséggel a csámcsogás és a böfögés. Ám ezt csak a rosszindulat mondatja velünk, mert minden ellenérzésünk dacára be kell látnunk, hogy a képben van valami bukolikus báj, hőse pedig – és ez nagy érdeme – megkímélt minket a csöpögő műpátosztól.

Azt adja, ami a lényege. De nem ez tűnt föl rajta igazán, mert ez nem új. Hanem a hangulat, a nyugodt derű, és hősünk huncutkásan mosolygó szeme, ami az eddigiekhez képest teljesen új állagot mutat. Mint aki révbe ért, átúszott a zúgó folyón a túlsó partra, küzdelme immár fölösleges, mert elterül előtte a létezés virágos rétje pipacsokkal és nefelejcsekkel egyet-egyet közbe. Képünk nem anyagi természetű, hanem a lélek kisimulására utal, mint ahogyan Dante mestert emlegetve is tetszenek érteni, hogy magunk pedig nem a pokol létező kapuján léptünk be, ami nehéz is volna benne csücsülve nyakig, s ami a NER, mint utalódtunk rá kissé fentebb.

Viszont Németh Szilárd is abból néz ki ránk, vagy épp be nyomorúságunk ablakán, és láthatóan boldog. Derűs, és – hagyjuk meg – mókás is a maga módján, ami viszont elborzasztó, ha alaposabban belegondolunk, mert ennek végérvényesség üzenete van. Olybá tűnik mindebből, hogy a NER kiteljesedett, nagyjaink – vagy csak akik annak képzelik magukat –, folyományaik (család, haverok, buli, Fanta), végeztek. Mégpedig a birtokba vevést fejezték be teljesen, elfoglaltak a NER-ben minden létező teret kívül s belül egyaránt, ott vannak minden kilométerkőnél, zászlaik kitűzve, csattognak azok a szélben, és most elkezdik belakni, kvártélyozódnak be véglegesen.

Most rakosgatják föl a bútorra a kis nippeket, szögezik a stelázsi fölé a falvédőt, leterítik a konyhaasztalt viaszkosvászonnal, ássák a kert végibe a gödröt a budinak, s hogy valaha harcok voltak, azt csak az mutatja, hogy a sarokba állítva ott áll egy T 34-es, ami még a tévészékház ostromából maradt itt, de szükség már nincsen rá egyáltalán. Nincs mitől félni, már Márki-Zay is mehet a tévébe, ellenzék immár említés szintjén sincs. Valami zúg a sarokban, de lehet, hogy csak a fülük. Ami háború, anyagi gondok adódnak a lápos országban, azt megoldják okosba’, valami nagy ünnep van, a hívek templomokba mennek, és aztán reszketve áldják meg őket a szentek.

Így áll előttünk hősünk nagy huncutul, kezében a csülökcsellő, másikban kalbászvonó, köszönve Szabinak hogy valami kezdődik, ami zene füleinek. S míg eddig direkt jelek, szövegek voltak arra az üzenetekben, hol is élünk és ki az úr a háznál – ők –, addig ezen a fotón épp csak a háttérben, mint valami üzemi étkezde faliújságján a brigádhírek kiragasztva-tűzve, úgy látszik Szilárdunk hűtőjének ajtaján a nagyvezír képe újságkivágásokból felénk kacsintva, akárha porbafingókat emlékezteti a hűtőmágnes valahai nagy utazásokra, amelyeknek viszont már csak az emléke él. Így tekint ránk Orbán elmosódóan. Zabálás van, az élet iszonyúan, kibírhatatlanul csodaszép.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum