Csülökcselló

Mint ahogyan tizenkét éve mindig, akár valami mélyben zakatoló bányagép, NER volt most is, miközben föltámadott a föltámadó, főtt a sonka, körmeneteltek a körmenetelők, hülye locsolóverseket mondtak fehér inges hímnemű organizmusok, és fújt a hűvös, áprilisi szél. A világ működik, az entrópia fokozódik, mindannyian száguldunk a biztos elmúlás felé, a NER azonban most már olybá tűnik, örök. Végleg beléptünk a kapuján, teljesen fölhagytunk minden reménnyel, miközben Dante pajtás eltelten mosolyog. Elégedettek voltak a NER nagyjai is, ünnepi hangulatba kerültek ezeken a napokon, és valami különös ok folytán a foguk sem csikorgott.

Mindjárt itt volt nekünk felütésnek Németh Szilárd, akiről annyi rosszat meséltünk már. Szidtuk őt haszontalan mivoltáért és legfőképp zsigeri szervilizmusáért, elmondtuk róla, nem tudjuk, mivégre van a világban, s ím, a húsvéti ünnepkör, a furfangos szokások, fehér ing, sunka, s ami még ide illő, megmutatták nekünk hősünk igazi énjét, ami a zabálás Mozartja volna. Képpel örvendeztetett meg minket ugyanis mintegy ajándokul a valahai rezsibiztos, amelyen egy füstölt, egész disznólábat a hátsó combos részével tart a kezében mintegy nagybőgőként, de inkább csellóként, és egy szál kolbásszal, mint vonóval húzza rajta el a mi nótánkat örök időkre.

„Zene füleimnek, kezdődik”, írta a képalkotáshoz, amelyen fülig ér a szája, látszik rajta, hogy a kampány robotját és a választás izgalmait nemhogy kipihente, de már el is feledte teljesen. Kezében a csülökcsellóval bizakodva tekint a világba, és a szövegben még valami titokzatos Szabinak is köszönetet mond, de nem tudni, miért. Mint ahogyan az sem egészen világos, mi kezdődik és mi a zene a füleinek, de így ránézvést nagy valószínűséggel a csámcsogás és a böfögés. Ám ezt csak a rosszindulat mondatja velünk, mert minden ellenérzésünk dacára be kell látnunk, hogy a képben van valami bukolikus báj, hőse pedig – és ez nagy érdeme – megkímélt minket a csöpögő műpátosztól.

Azt adja, ami a lényege. De nem ez tűnt föl rajta igazán, mert ez nem új. Hanem a hangulat, a nyugodt derű, és hősünk huncutkásan mosolygó szeme, ami az eddigiekhez képest teljesen új állagot mutat. Mint aki révbe ért, átúszott a zúgó folyón a túlsó partra, küzdelme immár fölösleges, mert elterül előtte a létezés virágos rétje pipacsokkal és nefelejcsekkel egyet-egyet közbe. Képünk nem anyagi természetű, hanem a lélek kisimulására utal, mint ahogyan Dante mestert emlegetve is tetszenek érteni, hogy magunk pedig nem a pokol létező kapuján léptünk be, ami nehéz is volna benne csücsülve nyakig, s ami a NER, mint utalódtunk rá kissé fentebb.

Viszont Németh Szilárd is abból néz ki ránk, vagy épp be nyomorúságunk ablakán, és láthatóan boldog. Derűs, és – hagyjuk meg – mókás is a maga módján, ami viszont elborzasztó, ha alaposabban belegondolunk, mert ennek végérvényesség üzenete van. Olybá tűnik mindebből, hogy a NER kiteljesedett, nagyjaink – vagy csak akik annak képzelik magukat –, folyományaik (család, haverok, buli, Fanta), végeztek. Mégpedig a birtokba vevést fejezték be teljesen, elfoglaltak a NER-ben minden létező teret kívül s belül egyaránt, ott vannak minden kilométerkőnél, zászlaik kitűzve, csattognak azok a szélben, és most elkezdik belakni, kvártélyozódnak be véglegesen.

Most rakosgatják föl a bútorra a kis nippeket, szögezik a stelázsi fölé a falvédőt, leterítik a konyhaasztalt viaszkosvászonnal, ássák a kert végibe a gödröt a budinak, s hogy valaha harcok voltak, azt csak az mutatja, hogy a sarokba állítva ott áll egy T 34-es, ami még a tévészékház ostromából maradt itt, de szükség már nincsen rá egyáltalán. Nincs mitől félni, már Márki-Zay is mehet a tévébe, ellenzék immár említés szintjén sincs. Valami zúg a sarokban, de lehet, hogy csak a fülük. Ami háború, anyagi gondok adódnak a lápos országban, azt megoldják okosba’, valami nagy ünnep van, a hívek templomokba mennek, és aztán reszketve áldják meg őket a szentek.

Így áll előttünk hősünk nagy huncutul, kezében a csülökcsellő, másikban kalbászvonó, köszönve Szabinak hogy valami kezdődik, ami zene füleinek. S míg eddig direkt jelek, szövegek voltak arra az üzenetekben, hol is élünk és ki az úr a háznál – ők –, addig ezen a fotón épp csak a háttérben, mint valami üzemi étkezde faliújságján a brigádhírek kiragasztva-tűzve, úgy látszik Szilárdunk hűtőjének ajtaján a nagyvezír képe újságkivágásokból felénk kacsintva, akárha porbafingókat emlékezteti a hűtőmágnes valahai nagy utazásokra, amelyeknek viszont már csak az emléke él. Így tekint ránk Orbán elmosódóan. Zabálás van, az élet iszonyúan, kibírhatatlanul csodaszép.