Micimackó és Semjén

Elképedve láttam, hogy az M1 nevű fidesztévé tegnap élőben jelentkezett be Semjén kitömött és levágott fejű állatai közül. Valahogyan olyan feelinget eregetve magából, hogy azon lehetni minden magyari ember titkos álma és bakancslistás óhaja, s ezt a Párt lehetővé is teszi nekik megvalósítani. Mosolygós riporter mögött sompolygott pár humanoid a panoptikumban, amiből az az M1-es következtetés fakadt, mindenki ott van, aki nincs az már épp úton, de előbb utóbb az összes ember eljön.

Rádöbbennek ugyanis, ezt nem azért nem lehet kihagyni, mert vétek, hanem, mert a molyette oroszlánok, naftalinszagú medvék és a többi attrakció a tudás, világnézet meg a boldogság bőséges emberi tárháza, illetve sőt, mert ott lenni jó. Ha nem jutnának erre a megvilágosodásra, akkor a fejükbe veri reggeltől estig rádióval, tévével és KESMA-val, egy perc nyugtot nem kap senki sem, míg be nem vallja, hogy ez a kiállítás csodálatos, és úgy kellett nemzetünknek mint egy falat kenyér.

Csontok, virtuális ölés és vicsorgó hullák a bölcsesség forrása, utcai harcos virtus és nemzeti nagylét. Valami ilyen katyvaszt képzelnek ebbe, csak nem tudható miért. Hogy mi okból kell most nekünk úgy rajonganunk a vadászatért kollektíven, mint nyáron a futballért, két hete meg az eucharisztáért, egyáltalán, mi közünk nekünk ehhez az egészhez, és miért nem hagynak békiben elmélkedni egy fa tetején. Mert nem biztos, hogy mindenki attól boldog, amitől Semjén.

Nem mindenki úgy főzi a pacalt mint Németh Szilárd, ahogyan az sem igazán izgat mindenkit, hogy milyen halat zabált tegnap a kedves vezető Lázárral a Tisza partján, ahová minden bizonnyal nem a Gangesz partjairól érkeztek. Ha jelent ez még valakinek valamit is egyáltalán. A mostani elmélkedésben azonban arra próbálunk rájönni – bár úgysem fogunk -, miért annyira fontos a hatalomnak ez a totálisan igénytelen cirkusz, mert nem szokták ennyire és kitartóan magyarázni a lopásokat, mint most ezt.

Nagy valószínűséggel belehergelődtek a dologba. Normális vidékeken kormány és állam nem rendez kiállításokat és nem rendez konferenciákat, a legnormálisabb helyeken nagy valószínűséggel még azt sem tudják a népek, hogyan hívják a miniszterelnököt. Hanem inkább ozsonnáznak a zöldben, ami tevékenység Kafka naplójában a biztonságos és nyugalmas létezés forrása és tartalma, ahogyan Micimackó is csak van a Százholdas Pagonyban, és átfolyik rajta az élet kellemesen bizsergetve őtet.

Mégis visszatérve a kályhához, az a dilemma most, mit akar mondani nekünk Semjén költő az ölés misztikumával, így a vége felé miért jutott addig, hogy aki nem rajong a vérszagért, az üldözi a vadászokat. Mint ahogyan, ha valakit zavar a hajnali harangozás, az értelemszerűen a keresztények létére tör, úgy érzik magukat ezek a magyari keresztények, mintha Néró Rómájában szenvednének permanens mártíriumot, és nem hagyják, hogy az ember kedve szerint csak úgy leszarja a mániájukat.

Nem biztos, hogy térítés folyik, hanem csak a létezés permanens bizonyítása, ami viszont a többiek, a mi leuralásává fokozódik. Ezt a vadászgiccset is el lehetett volna intézni csöndben, ahogyan a módja van amúgy, hogy az megy oda, akit ez így ebben a formában érdekel. Ehelyett azonban a nagyszerűség folyamatos bizonygatása mellett kényszeresen cipelik oda még a gyerekeket is csak azért, hogy kilegyen a látogatók száma. Viszont ideológiát gyártanak hozzá, amitől az egésznek okádás szaga van.

Az ember így az orbánévtized végén már csak az után óhajtozik, hogy hagyják őt békén ozsonnázni a zöldben, elmerülni a sztoában, máslényegűbben Tao, ami Micimackó létezése is, csak nem tud róla. Ő az, aki csak van, átfolyik rajta az élet, mint pásztornépeken vagy részeges bölcsészeken, ami alakok irritálják a NER-t és a hozzá hasonló államberendezkedéseket, vö. kommunisták, fasiszták meg az összes illiberális móka és kacagás. És ide jutottunk megint, illetve el sem mentünk sehová.

Velünk lesz még darabig ez a kiállítás és az ő dicsőítése, ahogyan óránként, hogy mennyien írták alá a stopgyurcsányt, hány milliárdot hagynak a zsebünkben, ilyenek, egy nagy hangszóró az egész nyüves ország, amiből ordítva és örökké a Fidesz dicsősége hallatszik. Tulajdonképpen ennyi ez a kiállítás is, hogy pár milliárdot kiloptak belőle az mellékszál. Átnevelőtáborrá tették az egész országot, hogy elbújni előlük alig is lehet. De mondom, Micimackó és az ő filozófiája, de csak addig, amíg Semjén ki nem tömi őt is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum