Dübörgés a hídon

Szeretem azokat a meghitt pillanatokat, amikor a kedves vezető bölcsessége, mérhetetlen tudása, szerénysége és józansága irányt mutat nyamvadt életünknek. Ahogyan szétterül a lapokon, kiviláglik a monitoron a drótokban való száguldozást követően. Amikor megszólal tehát az őt körülvevő világról a saját szűrőjén át, a sajtóorgánumok pediglen egymást tapodva, tülekedve mintegy közlik a kedves vezető tudatát okulásunkra és gyarapodásunkra. Mint ahogyan tegnap is. Vagy minden nap reggeltől estélig.

Pedig teljesen érdektelen, s nem csak amiatt, mert mint ránk kacsintva annak idején beavatott a titokba, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál, hanem, mert – és ezt elfogulatlanul állapíthatjuk meg érzelemmentesen – oltári baromságokat bír beszélni. Szeretem továbbá azokat a perceket is, amelyekben elibénk tárul a kedves vezető baráti országok baráti lapjainak adott interjúja, mert ezek azok, amelyekben korlátokat nem ismer, ezek felérnek egy pénteki rádiós szózattal.

Tegnap megtudhattuk a Lidové Noviny című baráti orgánumban kifejtett bölcsességei velejét, olyan délelőtt tíz óra tájban borította el a híroldalakat mindaz, ami Orbán agyából a Babis melletti kampányolás közben kiömlött. Mégpedig a vezérmotívum, amelyre mind az azt követő következmények föl voltak fűzve, akárha acsarkodó kutya lánca, és azzal a logikai súllyal is. „Úgy érezzük, hogy a tényleges gazdasági teljesítményünkhöz és súlyunkhoz képest a mi befolyásunk az uniós döntésekre aránytalanul kicsi. Ezt meg kell változtatni.”

No most, épp előttem van egy kördiagram, amelyen kies hazánk súlyát mutatja az EU gazdaságában. Nem igazán látszik, mert annyira vékonyka szegény. Nem csoda, a 0,8 (azaz nulla egész nyolc tized) százalék, ami a részesedésünk az uniós GDP-ből, nehezen ábrázolható, ilyen karcsú vonal nincsen is. Hogy Orbán milyen súlyokra gondolt, amikor erről ábrándozott, momentán nem tudható, reméljük, nem a gyomrában elterülő velős pacaléra, mert az indoknak kevés. De a 0,8 százalék is.

A baráti országok baráti lapjainak baráti újságírói azért jók, mert ők sem kérdeznek vissza, akárha Kossuth. Mert ha ez megtörtént volna, kiderült volna, hogy ahogyan ez az egy mondat is eufemisztkusan messze áll a valóságtól, úgy a belőle fakadó többi gondolatok is, amikor egy hazugságra alapozva fölépül egy álomvilág, akár egy ingatag dzsenga torony, hogy bármikor összeomolhat. Elég volna egyetlen kérdés, de ezt Orbán nem szereti, és a Lidové Noviny munkatársa nem is kérdez.

Jó kutya. Egyébiránt, ha én volnék az Unió mint atya, fiú és szentlélek, kegyesen mondanám, hogy adjuk meg ennek a halandónak, amit óhajt, a súlyához méltó szavakat, és a kedves vezető azonmód ott ácsoroghatna a sarokban a körön kívül zsebre vágott kézzel. Mert nagyjából ennyi járna neki. Ehhez képest nem bírja megbecsülni, amit kap, hepciáskodik és követelőzik, egy lator állam uraként tartja a markát és visítozik, mert nagynak akar látszani, illetve annak képzeli magát.

Mint az elefánt és a kisegér, ahogyan dübörögnek át együtt a hídon. Mindegy, nem rajtam röhögnek. És persze a folyományok, amelyek az alaptézisből fakadnak, hogy a hanyatló nyugat gazdasága nem lehetne meg az övé nélkül. Hát persze, hol találna államilag finanszírozott rabszolgapiacot és az adófizetők pénzéből való milliárdos támogatásokat. Csakis itt. „Ezt hívom új realitásnak” – mondta még a kedves vezető mindezek után és mindennek tudatában, majd megnyalta a szája szélét.

Hogy Orbán mit minek hív, az az ő nyomora, de nem áll jól neki ez a filozopter szerep, hogy a valóság az ő szavai nyomán ölt alakot. Illetve, ha igen, abból meg NER lesz, és egyből látjuk az egyetlen igazat elcseszett életében, a saját bőrünkön érezzük amit tesz, ám ennek halovány köze sincs ahhoz, amit mond. Tényleg. Mostanában már csak ilyen lázárjai vannak, mint ez is, a pártja, a csinovnyikjai és kitartottjai pedig rohannak utána a téboly sötétjébe. Ezért van az összesnek önértékelési zavara.

Pávatollal a seggükben úgy járnak kelnek a nagyvilágban, mintha ők szarták volna a spanyolviaszkot, lebegnek az anyaföld fölött, mindent maguknak akarnak és mindenbe bele akarnak ugatni, amitől annak látszanak végül, amik valójában: egy tahó galerinek. No most, ehhez képest dübörög az összes a hídon, legalábbis azt hiszi, mert az atyuskának is ez a tévképzete. Iszonyú keserű lesz az ébredés, amikor egyszer a rohadt életben szembe kell nézni a valósággal. Orbán velük cseszik ki a legjobban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum