Szijjártó a Marson

Szijjártó Péter, ősmagyar honfitársat el kellene küldeni egy kis űrutazásra. Nem túl közel, de igazán messze sem, csak a Marsra, hogy ott leülvén egy stokira visszatekinthessen a Föld nevű bolygóra, amelyet túl szűknek talál ahhoz, hogy azon emberek szivárvány színű zászlóval rohangásszanak, mert ez zavarja az ő kényes kis orrát. Szijjártó, ősmagyar honfitárs onnan a stokiról láthatná a Föld nevű bolygót kis fénylő pöttyként, és rádöbbenne arra, hogy ami miatt ő habzik, az teljességgel érdektelen, hangja nem hallatszik, csak látszik a fehér tajték a száján.

De ez a kép azt is megmutatná neki, hogy a bazi nagy Magyarország, Felcsút, a vezére, minden eszméje és minden habzása mennyire és totálisan pitiáner, hogy éppen ezért ő röhejes, és szégyellni való ősmagyar honfitárs. De ezen a ponton szembe kellene néznie Istennel, a végtelennel és saját jelentéktelenségével, de úgyannyira, hogy Szijjártó Péter zokogna ott a stokiján a Marson, mert ősmagyar keresztényként Istennel soha nem találkozott. Nem tudja, eszik vagy isszák. Mert a futsalpályán ilyen ismeretek nincsenek, csak a labda pufogása és a taraj lobogása.

És ott, a Marson kellene rádöbbennie arra, hogy ő voltaképp a nagy egészet nézve nincs, nem volt és nem is lesz, létezése értelmetlen. Az, hogy ő nagyköveteket rendelget be, rikácsol és visít, kozmikus szemmel totálisan mindegy. Szijjártó, ősmagyar polgártárs egy véletlen villanás, tükörkép a falon, még akkor is, ha mást képzel, másképpen érez, úgy véli, van árnyéka a porban, de még az sincs. Nem ment el az eszem, csak próbálom értelmezni azt, ami Szijjártó, ősmagyar polgártárs szájából kijön ezekben a forró napokban, ahogy lovagol mintegy a szivárványon, ami tünemény maga is csak káprázat.

Igazán és őszintén befejezném én a Szijjártó, ősmagyar polgártárssal való intenzív foglalkozást, ha ő engedné, ha abbahagyná a nem fékezett habzást már, ami miatt a világ kevésbé ősmagyar fele a megvetés után lassan már élénk röhögésbe fog. Hogy ilyen hülye ez a nép, hogy ennyire még ilyenebb a külügyére, akinek a működése kúszik bele a rádiókabaréba azzal a tehertétellel, hogy mindazt, amit előad, a lehető legkomolyabban gondolja, valami ősmagyar büszkeség, nemzeti nagylét lecsapódásaként, aminek a legnagyobb teljesítménye a szürkemarha szarvának hossza.

Levelet írt most épp Szijjártó, ősmagyar polgártárs, amelyben azon habzik, milyen büntetést kapott a német-magyaron szivárványos zászlóval a pályára szaladó ember. Ez fajsúlyos külügyminiszteri feladat, hogy pályára rohanó emberek büntetési tétele miatt aggódunk, s ezt egyenesen a bajor belügyminisztertől kérdezzük. Az iránt nem érdeklődünk, hogy az azeri gyilkos milyen büntetést kapott, igaz, ő csak egy örményt baltázott le, míg a szivárványos ember a magyar válogatott himnuszos áhítatát. Ezt csak úgy miheztartás végett raktam ide, hogy legyen min morfondírozni.

Mert azon felesleges, hogy Szijjártó, ősmagyar polgártárs a levelében példátlan inzultusnak nevezi a rohangáló embert, mint aki nemzetünket alázta meg, gyógyíthatatlan sebet ejtve azon. Idézzük a levelet: „Milyen büntetést kapott a magyar himnusz alatt pályára rohanó, szivárványzászlót lobogtató személy, valamint vizsgálták-e, hogy milyen szervezési hiányosságok vezethettek az incidens lehetővé válásához, figyelembe véve, hogy minden bizonnyal elegendő létszámú rendőri erő volt jelen a stadionban, hiszen láthattuk a kommandós sorfal felállítását a magyar szurkolók elé”.

Ez az a teljesítmény, amire nekem szavaim már nincsenek, és ez az is, amely jól mutatja, hogy a levél írója teljességgel menthetetlen, és csak szégyent hoz az országra, amelynek a külügyminiszteri székében ül ahelyett, hogy egy stokin ábrándozna a Marson. Hogy valaki ennyire el bír szakadni a valóságtól, annak teljesen felesleges a földet tapodnia, így újólag javaslatot teszek a nem túl hosszú és nem is túl rövid űrutazásra, amely megadhatná azt a távolságot, hogy önmagát is porbafingó, érdektelen polgártársnak lássa azzal a ráismeréssel, ha véletlenül Isten teremtette, akkor azt csak egy részeg éjszakán tehette. Más magyarázat nincsen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum