Wijnaldum keze

Minden kiskölöknek életre szóló élmény a meccs előtt egy futballista kezét fogva kisétálni a gyöpre. Ezért találták ki a játékoskísérőket a nagy meccseken és nagy tornákon, amikor a kis krapekok vagy büszkén, vagy halálra vált tekintettel, egy világsztár kezét fogva bandukolnak a stadion közepére, és érezhetik, hogy a több tízezer ember nekik ordít. Nagy valószínűséggel hatalmas elszánások születnek ilyenkor, a kis manusok elhatározzák, hogy ők is világsztárok lesznek, s pár év múlva ők fogják majd egy gyerek kezét. Erről szól a Pettyes labda a világkupában című regény, s ha a mai futballban valami pozitívumot lehet találni a rengeteg visszataszító mellett, akkor ez az.

Nem sok, de mégis valami. Egy kiskölök aztán dagadó mellel mesélheti a kis barátainak a grundon, osztályban vagy a téren, hogy ő mondjuk Wijnaldum kezét fogva állt dagadó mellel a stadionban, akinek az érintése is földöntúli élmény. Bár grund, osztály vagy tér már nincs, vagy nem biztos, hogy van, helyette körbe lehet lőni a szájberen a képet, de ilyen világot élünk. Wijnaldum meg azért, mert a holland-cseh meccsről lesz most szó, és ennek a láblabdásnak tetszik a neve. Olyan, mintha vajat kennénk a friss kenyérre – nekem legalábbis –, de mások ide gondolhatják akármely szivárványos holland vagy szőrös tökű cseh játékos anyakönyvét is, nekem mindegy.

Én maradok a vajaskenyér Wijnaldumnál, és mellé teszem a Szijjártóét, mert róla lesz szó, illetve a két csemetéjéről, akik – most még – nem tehetnek semmiről. A holland-cseh meccs ilyen kölök-kísérői közt feltűnt Szijjártó két fiának neve, ami tényt illetékes helyen se nem cáfoltak, se meg nem erősítettek, ami azt jelenti, hogy ők voltak azok. Ezeket a kísérő kölkeket épp a fentebb megmutatott kiváltságos élmények és érzések miatt sorsolással választják ki, hogy ugyanazzal az eséllyel foghassa a futballista kezét a tehénpásztor gyereke, mint a hadvezéré, ez mindezideig tehát egy demokratikus, és félig a szerencsén alapuló eljárás volt. Nem így azonban a NER-ben, ahol nem az.

Hogy Szijjártó Patrik és Péter, akik a NER külügyminiszterének gyerekei, egyszerre tűnnek fel a kísérők névsorában, olyan véletlen nem létezik, és ez azt mutatja, hogy a sorsolás irányított volt. Mondhatnák, nem nagy dolog, viszont debizony az, mert mindent elmond társadalmunkról az egyenlők és egyenlőbbek kilátástalan viszonyáról. Ez nem egyéb, mint az apuka tolakvása a sorban, lecsupaszítva az, hogy neki jut hús, a mögötte állónak nem. Ez a párttitkár vagy a kegyelmes úr kiváltsága, egyre megy, ez köpedelem. Az ilyet később büntetik, ha nem játékoskísérői odahatásról van szó. A züllött Amerikában például pörbe készülnek fogni a Született feleségek színésznőjét.

Felicity Hufmann (Lynette) a való életben odahatott, hogy a gyereke bejusson valami egyetemre, és ez nem tetszik az ottani törvénynek. Amerika messze van, Magyarország közel, ez itt nem demokrácia, hanem valami más, itt a NER potentátjai csak felemelik a telefont, és minden van, mint a mesében. Echte a Kádár rendszer azzal a toldással, hogy az eszméi viszont fasiszták, azaz, a lehető legrosszabb az elegy. Mindezek után gondoljunk bele az ártatlan Szijjártó gyerekek lelkébe, akik azzal nőnek fel, akármi nyűgük van, apu csak felemeli a telefont a jachton, és minden el is intéződik. Ebből nem lesz pettyes labda a világkupában, ebből nem lesz semmi, amiért dolgozni kell.

Ami viszont ebben a sztoriban a még rosszabb lehet, ha a Szijjártó gyerekeknek eszébe nem jutott volna ilyen kísérőset játszani, hanem az apjuk álmodta oda őket a gyöpre magát képzelve a helyükbe. Az Orbán gyerek, a Gazsi is az apja helyett készült futballista lenni, aztán látjuk, hová jutott. Ismerünk ilyen szülőket, akik a gyerekükkel akarják beteljesíteni saját elvetélt álmaikat, aminél rosszabb nincsen. Toldásként, ha az ilyen szülőnek végtelen a hatalma, abból jó soha ki nem sül, illetve, amint kitetszik, egészen lehangoló dolgok következnek belőle. És most a Gazsi gyerekre mutatunk, a Szijjártók még előtte állnak a fölnövésnek, de egyszer fel fognak. Ez egészen biztos.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Wijnaldum keze
  1. Jane Doe szerint:

    Egy irányított demokráciában (jelentsen is bármit ez a képtelen szóösszetétel) a választás is, a sorsolás is, a közbeszerzéses nyeremény is irányított. A véletlenre bízni (akárha egy sarki qrvára) semmit nem lehet, hát még az esélyt! Tehát nincs itt semmi csodálkozni való.
    Amúgy szerintem abban tévedsz, hogy elég csak felemelni a telefont, és a dolgok hipp-hopp elintéződnek. Nem kell itt már semmit felemelni (hacsak a vasvillát nem), a szervilizmusnak ezen a fokán, ahol kies hazánk, úgyis mint nemzetünk populációja áll, már kívánnia sem kell a Gazdának és a csicskáinak. Az alantas beosztottak (miniszterek, pártigazgatók, köztársasági- és egyéb elnökök (vagy álnokok) igazgatók, tábornoki- és bírói kar…,a felsorolás végtelen, mindenki hozzáteheti a maga választottját: már maguktól, “önként, kéjjel…, nem csak parancsra” a ki-sem-mondott-kérést is előre teljesítik.
    Hogy ez lehangoló-e, vagy sem – kinek a szempontjából? Én nem látom lehangoltnak sem Gazsit, sem Rasit, de a sort akár itt is folytatni lehetne…, ha még van hozzá valakinek kedve.

  2. hj szerint:

    2002 tavaszán – az első Orbán-kormány idején – elkísértem a lányomat a kerületi irodalmi tanulmányi versenyre, ami gyakorlatilag egy szavalóverseny volt megszabott tematika szerint választható versekkel. A gyülekező gyerekek között egyből feltűnt nekem egy „árva” kislány, akivel nem jött se szülő, se tanár, és aki nagyon kilógott az összes ünneplőbe öltözött gyerek közül a piros szoknyájában, szürke pulóverében.
    A verseny két részre tagolódott, és a szünetben az „ágról szakadt” lányt – még a produkciója előtt – a valószínűleg különböző iskolák tanáraiból összeállított zsűri egyszer csak beinvitálta egy külön helyiségbe, mondván, szeretnének megismerkedni a miniszterelnök (nekik nyilván Miniszterelnök Úr) kislányával. Én ekkor leginkább lehánytam volna őket a „csodagyerekkel” együtt, és volt egy sejtésem, hogy a többi induló teljesen feleslegesen készült, öltözött fel az előírtnak megfelelően, és most is feleslegesen izgul, mert ez a verseny nem verseny lesz. Aztán folytatódott a versmondás, és következett az esemény fénypontja, Orbán Ráhel, aki előadott egy olyan verset, ami kicsit sem egyezett az előre megadott témával. Szerintem ekkor kellett volna a nevét diszkréten kihúzni a versenyzők listájáról, de feltételezem, hogy az a lista az előadandó versek címével és főképp a szereplők nevével nem zsákbamacska volt a zsűri számára. Orbán Ráhel produkciója – ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy nem felelt meg a feltételeknek, mert azt szavalt, amit ő akart és olyan öltözékben jelent meg, amilyenben ő akart – átlagos volt.
    Majd jött az eredményhirdetés: az első helyezett egy fantasztikus teljesítményt nyújtó gyerek lett, akinek az elsősége nem lehetett vita tárgya, és akinek a kezéből ezt az első helyezést még a lehánynivaló zsűri sem merte kicsavarni Orbán Ráhel kedvéért, ellenben a második helyet neki adták. (És itt szándékosan nem az „ítélték”, hanem az „adták” szót használom.)
    Ez a deklarált „ne mi kapjuk a legtöbbet” időszaka volt, viszont 2013-ban – az apja újabb miniszterelnöki regnálása alatt – Orbán Ráhel szakdolgozata már első díjas lett egy országos megmérettetésben.
    Nagyon szurkolok, hogy a bizonyára szintén különleges Szijjártó gyerekek előtt is nyílhassanak hasonló távlatok a jövőben.

    „Gyereket is lehet utálni, csak szív kell hozzá.” (Királyhegyi Pál)

  3. remete szerint:

    Ha töritanár lennék, órákon át csak a nebulók családi történeteit elemeznénk. Mit csináltak eleik nélkülük és velük, míg ide, a jelenbe jutottak (jééé: apa egy tahó, anya meg kurva volt!?). Talán több érdeklődés nyílna bennük saját értékességük felé, s kevesebben adnák meg magukat a manipulációknak, s ha kialakul élettörténetük, talán elmaradnak az ilyen hamis mítoszépítésekkel való kavarások. Ahol senkit nem érdekelnek már a népszórakoztató gladiátorjátékok, s mindenki a valóságra fókuszálna végre. Álom ez – tudom…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum