Féktelen habzás

Most képzeljük el, midőn álldogál a jámbor magyar kereszténynáci a sorosista Münchenben, és a libsi német rendőr cukkolja őtet, provokálja, ahogyan azt Szijjártó et. előadta nekünk, új dimenzióba, fénytörésbe helyezve mintegy a valóságot. A bajor rendőrök végig a magyar szurkolókat provokálták, mondta szó szerint a futsalos, amiből így első ránézésre az fakad, hogy nagy valószínűséggel a nemzeti ifjak ott imádkozgattak, zsoltárokat énekelgettek békésen a téren, a rendőrök pedig mondták nekik, lendíccsed a karodat náciul, hogy bevihesselek, mongyad, hogy heil, ilyesmi. Mert a bajor rendőrt arra dresszírozták, hogy szemétkedjen a kisebbel, enélkül élete neki nincsen is.

Mondanám, hogy Szijjártó terhelt, de tudjuk úgyis. Ennél sokkal érdekesebb, hogy Csizmadia, cöfös et. előadásában azért van szükség újabb békemenetre, mert a baloldal provokálja őket, amiből kitetszik, hogy a provokáció a kulcsszó. Mindenki, az egész nyüves világ a NER vitézeit provokálja ezek szerint. Ismerjük ezt a típust a kocsmák mélyéről, aki szokás szerint így nyilvánul meg: mit nézel, akarsz valamit, hozzám szóltál, és más hasonló, az utcára hívó jelszavak, ahol aztán vasvellával, férfiasan el lehet intézni a dolgokat, mint az utcai harcos kedves vezető, midőn szintén szabadtéri küzdelemre hívta Goodfriend, amerikai külügyi szóvivőt annak idején, mint emlékezhetünk.

Ezen túl nemzeti láblabda csapatunkat is provokálták – szintén Szijjártó et. gőzölgéseiben – a német-magyar meccs előtt, mert a szent himnusz éneklése közben egy szivárványos zászlót lobogtató ember rohant a gyöpre. Gondolom, a rendőrök bérelték fel, hogy így megalázva nemzetünket aztán az utcáról bevihessenek a fogdára néhány kereszténynáci magyar hazafit. Mindebből kitetszik, nem jött ki valami jól ebből a láblabdás buliból a nemzet. Mióta elkezdődött, azóta tart az artikulálatlan ordítás, a nagyvilág pedig értetlenül figyel, hogy mi az anyám valaga baja van ezeknek, hogy mindenen megsértődnek, mialatt tiszteletet követelnek. Miközben persze folyamatosan hugyoznak bele a zongorába.

Viszont az életük iszonyú. Mint kitetszik, ülnek a keresztény-nemzeti ketrecükben, s ami azon kívül esik, az minden fáj. A nap, hold, csillagok, a tavaszi zápor nyomán a szivárvány, egy nem kellően hazafias zongorafutam, pátosz nélküli verssor, mindezek ingerlik és provokálják őket, minek következtében csak rázzák a rácsokat a ketrecen és vicsorognak. És ez nem elég, a kedves vezető mindezeket most már fizetett hirdetésben magyarázza külföldi lapokban, hogy ő ilyen rácsos Európát szeretne, amitől mi szégyelljük magunkat, hogy egy nyelvet beszélünk ezzel a degenerálttal. A NER immár turbó fokozatba kapcsolt, ha a józanságból volt benne valami szikra, az végleg elveszett, ez már olyan, mint Berlin ostroma, mindennel és mindenkire lőnek.

Vannak belső jelek is, hogy mi várható a tavaszig, a tavasszal és majd utána. Ellenzékieket kezdtek verni, gázpisztollyal fenyegetnek, ezek az esernyős kardozás és a savval riogatás egyenes folytatásai, ezek Szijjártó szavai, mert provokálják a nemzetieket. Az maga a provokáció, hogy más is létezik rajtuk kívül a világon. Itt tartunk momentán valahol, nem épp sehol, az út elején vagy már a végén teljesen. A kocka el van vetve, a Fudannak is megágyaztak, pedig a kedves vezető megígérte, hogy majd lesz népszavazás róla két év múlva. Csak hát, a szavak és tettek diszharmóniája, mint arra föl lett hívva a figyelmünk már rég. Addig provokálja a világ őket, hogy erős felindulásból mindent ellopnak.

Mert innen is lehet nézni a dolgokat, illetve hasznos volna csak innen nézni, csak az bajos. Mert ki törődik azzal, ha a kabátját elszedik, ha amúgy a létezését vonják kétségbe. Hogy megfagy, vagy a nyakát tekerik ki, az a végeredmény felől nézve édesmindegy, de mégsem egészen az. Viszont én a magam részéről a fütyörészést választom, mint provokálási tevékenység. Képzeljük el, ha már maga az, hogy vagyok, irritálja a kereszténynácikat, milyen dühítő lehet a fütyölés, mint libsi ármány. Nem biztos, hogy győzelmes taktika, de ki tudja. Ahogyan Szijjárto et. képeit nézem, s azt, ahogyan dagadnak a fején az erek, hozzá lehet segíteni egy megváltó sztrókhoz. Csak olyan aprócskához, hogy beszélni ne tudjon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum