Bandi, a ló

A szerkesztési dolgozóban az a jó, hogy a sajtómunkás közvetlenül érezheti az olvasó nagyközönség törődését. Úgy nagy általánosságban a barmok vagytok, miket irkáltok itt össze metódussal, ha az olvasó nagyközönség nem érti a betűket, ami abból is kitetszik, ha a szerkesztő sajtómunkás odabiggyeszti, hogy a szöveget az MTI szerezte, akkor is azzal vádolják, hogy az ujjából szopta. Sajtómunkás ilyenekből jól ki nem jön, a saját és anyukája életével és tisztességével áldozik a műszaknak, repedt sarkú az egyik, féreg a másik. Az olvasó nagyközönség úgy nagy általában leképezi társadalmunk kognitív és mentális állapotát.

Kiábrándítónak is lenne mondható, ha nem ez lenne az általános, mert mit várjunk egy olyan élettől, amelyben például Kósa Lajos tényező. Régen, még a boldogult print időszakban ez az olvasó-író viszony sokkal bensőségesebb és kidolgozottabb volt, sőt talán meghittnek is mondható így visszatekintve. Mert nem az volt, hogy csak beütötte a telójába a kommentet az olvasó nagyközönség, miszerint hülyék vagytok, az is kár, hogy anyátok megszült. Hanem a print korszakban levélpapírt kellett venni, borítékot, bélyeget, le kellett ülni az asztalhoz, és megfontoltan szidni a sajtómunkás anyukáját. Majd elballagni a postaládához feladni a levelet.

S mindeközben az olvasó nagyközönség permanensen a sajtómunkásra gondolt. Egy ilyen viszonyt ma már szerelemnek neveznek, de minimum házasságnak, amiben a kitartó érzelem ilyen élénken van jelen, ha az az utálat is. Ám most mégsem ez a főfogás, hanem a kilátástalanság, mint magyari népünk mentális kidolgozatlanságának bizonyítéka és szomorú tükre. Tegnap volt hír ugyanis, hogy B-közepes társadalmunk böffenéseként mintegy két német diáklányt a Puskás Arénában, úgy is, mint szentély, leköptek és megütöttek, mert szivárványosra volt föstve az arcuk, ami a karikás ustorok kajla világában főbenjáró vétek.

A kereszténynáci szurkolók természetes reakciója ez, ha szivárványt látnak, köpni kell, pedig nem is szerelmesek, mint az AE Bizottság Tánczenekar abból a korszakból, amikor azt hittük, Magyarországból még lehet valami. Aztán meg nem lett, mint kitetszik. Erre a hírre viszont, hogy a kereszténynácik leköptek és megütöttek két lányt, mintha villamoson utaztak volna SZFE-s maszkban, szóval erre is érkeztek reakciók a nyájas olvasóközönségtől, a cselekedet elítélésén kívül nagy számban olyan metódussal, hogy a két lány miért provokálta a kereszténynácikat, ne csodálkozzanak, ha pofán vágták őket nevelési szándékkal.

Ez a jobboldali erkölcsi fölény mutatkozik meg akkor is, amikor a megerőszakolt nő a bűnös, mert mondjuk kurta volt a szoknyája, mint Gogolákné elvtársnőnek, vagy csak szimplán szoknya volt rajta. Ez arra készteti a karikás ustorosokat, hogy azt letépjék, ez ok-okozati viszony a bűn legkisebb legyintése nélkül, tiszta matematika csupán. Ugyanakkor ugyanezek a jobboldali erkölcsi fölények azt is kifogással illetik, ha egy nő csadort visel. Semmi sem jó, ami azt mutatja, hogy szűk ez a bolygó a jobboldali erkölcsi fölénynek, leginkább senkit nem látna rajta önmagán és disznózsíros társain kívül, de ezt is tudjuk, nincs itt semmi látnivaló tessenek oszolni.

És éppen ezért vagy netán ennek ellenére nem is ez az érdekes, hanem az a józan hang, ami szintén megszólalt, és azt mondta, a fennálló helyzetben meggondolatlanok voltak a lányok a szivárványos pingálódással. Hogy ez az olvasóközönség olybá veszi az életet, hogy van ez a status quo, amelyben a jobboldali erkölcsi fölény mindent elsöpör, ami nem tetszik neki, semmibe vesz alapvető emberi jogokat, amire az olvasóközönség azt mondja, nincs mit tenni, húzzuk be fülünket, farkunkat, ami metódus Bandié, a lóé az Állatfarmból, akinek egy reakciója van minden aljasságra, hogy majd még többet dolgozik. Azt mondanám erre, hogy nem.

Hogy a francokat. Lám, mire nem jó a szerkesztési dolgozó, amikor egy hír, akárha lakmusz képezi le kies hazánk kiábrándító valóságát. Mert az egyik oldalon van a dögöljön meg mindenki Orbánon kívül életérzés és erkölcs, míg a másikon pedig az, ez van, ezt kell szeretni. Míg elenyésző kisebbség mondja azt, hogy rohadjon meg az összes kereszténynáci. Ez nem közvéleménykutatás vagy szociológiai tanulmány volt, csak egy polaroid kép a világunkról, amely, ahogyan jöttek elő rajta a színek a napsütésben, olyan melankóliát mutatott, hogy az volt az ember érzése tőle, hogy itt fogunk megdögleni mindjárt az Isten szent ege alatt. És így is lesz minden bizonnyal.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Bandi, a ló
  1. Yeti szerint:

    Józan hang legfeljebb azt mondhatná, normális emberi lény alapból feltételezi a többiek is normális emberi lények, nem csak küllemre és nagy távolságból tűnnek hasonlónak.
    Azt is mondhatná, a határon legfeljebb átköpni, nem átmenni!

  2. hj szerint:

    Teljesen egyetértek az írás minden mondatával, megállapításával – és keserű hangvételével is –, de azért az sem véletlen a „karikás ustorosok” (én régebben saját használatra tarsolylemezeseknek neveztem őket, de mostanra már valóban a „kereszténynáci” a legtalálóbb kifejezés) támadásaiban, hogy akár a mostani két megtámadott, akár az SZFE-maszkot viselő áldozat nők voltak, a támadóik pedig férfiak. Lehet mondani, hogy ez csak két eset, nem reprezentatív, de szerintem ez a két eset nagyon jellemzően mutatja meg a NER „Magyarország nem Hungary”-jét.

  3. Jane Doe szerint:

    Kimaradt a hírekből (mármint a magyar hírekből, mert a külföldi sajtónak igencsak feltűnt), hogy a közelben álló rendőrök látták az esetet, de nem avatkoztak közbe. Akárha a családi (vagy újabban kapcsolati, mert szóban védeni kell a családot) erőszak esetén sem szoktak beavatkozni, amíg vér nem folyik…, és – tévedés ne essék – most nem a rendőrök ellen szóltam, ők teszik a dolgukat, amire parancsuk van, vagy amire idomítják/dresszírozzák őket a szent cél érdekében a felsőbb hatalmak.
    Az áldozat-hibáztatást már felső-vagy mesteri fokon űzi a honi populáció – nem jutva el odáig a felismerésben: valamennyien áldozatok vagyunk.

    • hj szerint:

      Áldozathibáztatás és a szolidaritás hiánya – ebből levezethető minden, amiről ezen a blogon szó esik. Az alapok régtől adottak, van mire építeni…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!