Az élet értelme

Olyan kedd, szerda körül még ügyes húzásnak, politikusi furfangnak tűnt Fekete-Győr felhorgadása, amellyel azt vetette a kedves vezető szemére, jó lenne, ha ojtakozási buzgalmát, hajszáját és nyitási engedelmeit nem a Kubatov pártigazgató által dirigált Ferencváros meccséhez igazítaná. Már az első mérföldkő is furán FIFA és labdarúgás függő volt, már akkor is a gyanú árnyéka vetült minielnök elvtársra, hogy a beoltottak számát a nyitáshoz úgy igazította, aztán majd nyilatkozhasson, a stadionjában – a legnagyobban – lesznek majd nézők a láblabdás Európa-bajnokságon. Mert különben elvették volna a játékszerét, mint ahogyan például Bilbao is járt.

Nekik az mondta a FIFA, nincs néző, nincs meccs, azóta az összes baszk polgártárs lesütött szemmel jár, kel a világban. Ők a futball mint vallás és művészet kitaszítottjai, az eretnekek, akik pár honfitársukat sem akarták és voltak képesek feláldozni a labdarúgás oltárán. Gyenge, tiszteletünkre egyáltalán nem méltó bagázs. Nincs meg bennük az eszelősségnek az a tüze, ami viszont minielnök elvtársban oly magas hőfokon lobog, hogy sietett kijelenteni a FIFA böszméinek, nemhogy nézők lesznek a magyari stadionban, hanem csurig lesz az. Rogyásig mintegy, ünnepleve a futballon kívül a kedves vezető diadalát víruson és józan észen, uralmát életen és halálon.

Mutatva egyben az örök igazat, a futball él és élni akar, minielnökileg pediglen minden és mindenki más le van úgymond szarva. Itt tartottunk pár hete. Erre a hét végére – szemben a múlt heti terasznyitással és össznemzeti bávatag ámde önfeledt sörözéssel – az volt a kijelölt feladat, hogy sok más mellett lehessen meccsre menni. Négymillió ojtakozott polgártárs volt ehhez határul kitűzve, s hogy miért ennyi, azt senki nem tudja. Csak, vagy mert ez villant be a karmelitákban történt hasvakarás közben, ezt súgta valami hang, ami mostanában minielnökünket egyfolytában gyötri és dirigálja. Ennek a négymilliónak viszont meg kellett lenni, minden körülmények között.

Mint a Makács az operában. Láttuk ezért pénteken megint a hosszú sorokat, ahogyan trükkösen be lett ígérve aznapra a nyugati vaccina, hogy özönöljenek a népek, és azok özönöltek is, ahogyan az a forgatókönyvben ki lett találva és el lett képzelve. De annyian, hogy mint tegnap kiderült, még a tartalékokhoz is hozzá kellett nyúlni, ami második dózisnak volt félretéve. Ezután kiürült a kamra, csak másmilyen nafta maradt, az meg már senkinek nem kellett, viszont a négymillió meglett. Vagy nem. Ember nem ellenőrzi – mert nem is tudja – azokat a számokat, amiket már egy éve közölgetnek halottakról, haldoklókról, most meg az oltásokról. Mondják, higgy nekik.

Vagy nem, de most nem ez a mese tárgya. Hanem Fekete-Győr, és az ő igaza. Ez, csezmeg, tényleg a Kubatov meccséhez igazította az ojtási hajszát, hogy a kopaszai, akikkel rendet tartat erre-arra, boldogok lehessenek. Sőt, s ami ennél lényegesebb, együtt örülhessen velük ő is, hogy az élet fáradt férfiként értelmet nyerhessen újra, szotyola a zsebben, asszony a konyhában, gyerekek kicsapva a napra, és a vak komondor is boldog. Itt el lehetne fordulni a gondolkodásban abba az irányba is, hogy az ojtakozási sikerpropaganda miként fedi el a totálisan kudarcos járványkezelést, hogy elsődleges célja ez, fényezni a fényezhetetlent és magyarázni a magyarázhatatlant.

De nem indulunk el erre, hanem minielnök elvtársat mint taplónak született – oder nevelkedett – organizmust vizsgáljuk, akinek a vészterhes napok csillapultával mi a fontos, hogy mik a határkövei. Egy hete a sör, most meg a futball. Akkor a teraszos sztori gyanús volt, de el kellett adni akár képhamisítással is, ez viszont, amelyen Kubatov pártigazgatóval pöckösen megérkeznek a meccsre, ez teljesen igazi. Viszont bánatosan látjuk, hogy minielnök elvtársnak eddig terjed a horizontja. Sör, meccs, szotyola. De ezt is tudtuk, csak rossz mindig újra látni. Viszont tegnap az ojtakozási olimpián kijelölt egy újabb célt, amit el fog érni, ha beleszakadunk, akkor is.

Ez pediglen az ötmillió. Hogy mi lesz majd ennek teljesülésekor, milyen engedményeket ad az ő népnek kevéssé szeretett vezetője, azt momentán nem tudjuk. Nem is igazán érdekes, hanem sokkal izgibb föladat kitalálni azt, ő maga milyen pörformansszal igazolja az újabb diadalt, hová megy, mit csinál, milyen képet, videót kapunk ajándokul és igazolásul. Egy kiscserkész köszönti őt netán saját készítésű rózsafüzérrel, óvodásokkal fog pöttyös labdázgatni vagy röfikkel diskurál, minden lehet. De csak ilyesmi lehet, az agytörzsi funkciókon alig túlmutató szimbólumok és feladatok, ténykedések, amit népe ért, és ő is oly szívesen csinál. Jó napot, jó szurkolást drága netársak. Ennyi a nyomorult élet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum