Annyuk napja

Vizuális típus vagyok. A Varázshegyet olvasva például határozottan láttam magam előtt Hans Castorpot, éspedig olyannyira, hogy amikor valahol, valamikor találkoztam egy róla készült kis szoborral, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy ez nem ő. Hans Castorp nem ilyen. Ezért olyan kiábrándítóak a regényekből készült filmek, legyenek akármilyen lenyűgözőek is. Ebből a látó tulajdonságomból fakadóan az a kép is előttem van, amikor szintén a Varázshegyben, ott is az ebédlőben a rossz orosz asztalnál egy fiatalember az ételét előre apró darabokra vágta, majd az így előkészített masszát kanállal merte magába gyors ütemben, föl sem nézve, belemerülve, miközben törölgette magáról az izzadságot.

Ahogyan tegnap Németh Szilárd közzé tette a vacsorájáról készült fényképet, egyből a rossz orosz asztal ötlött és ugrott be. Elsősorban azért, mert Thomas Mann ezzel az étkezés, és úgy általában az ember testi, ha úgy tetszik, organikus mivoltát hangsúlyozta a szellemi felett, mint ahogyan az egész regényben is benne van ez a vonulat, a lélek-anyag lét ellentmondásai, amiről majd tanulmányt kellene írni Demeter Szilárd valamelyik folyóiratába. De ez csak móka volt. Mert egyrészt ki írna ezeknek tanulmányt, másrészt mit érdekli ezeket Thomas Mann, akit még József Attila is üdvözölt. Már az is valami internacionalista-globalista összeesküvés volt, de megint elragadott az asszociáció mételye, csapong az ember ide-oda mint egy rossz villamos.

Németh Szilárd képen szereplő vacsorája valami gusztustalan trutyi, nem véletlenül jutott eszembe róla a rossz orosz asztal, amit a Fidesz egyik esze, ez a rezsis megemelt, az úri budoárok fényébe vonta mintegy, hogy chili con carne, amit lapátolni készül törölgetve magáról az izzadságot mint valami regényhős, akinek a testi mivolta győzedelmeskedik a szellemi felett. De ez Szilárdunkat ismerve nem lehetett egy öldöklő küzdelem. Németh Szilárd nem köszöntötte a közösségi téren az anyukáját, ő a vacsoráját ünnepelte, míg az érzelmeiben kifinomult gazdája négy szál tulipánt vitt a szülői házba éltetve édesanyját, aki biztosan tesz vacsorát a kőbányászatban megfáradt urának, amikor az estelente hazatér a munkából.

Van, aki ölelgetheti a mamát, van, aki már csak egy hete gondol rá. Nekem a fülemben még mindig benne van az enyémnek a sikolya abból a pillanatból, amikor elesett és combnyaktörést szenvedett, de nem abba halt bele, hanem az operáció során összeszedett szepszisbe. Orbán kórháza volt az már bőven nyolc évvel ezelőtt, amikor és aminek köszönhetően öregségemre árva lettem, mint azok a gyerekek, akiket tegnap az SOS gyerekfalu szólaltatott meg, idézve egyikőjük anyák napi gondolatát, szó szerint így: „Azt kívánom az anyukámnak, hogy bárcsak élne még”. Meg kell a szívnek szakadni, főleg, hogy a járványban százszámra árvulnak el kies hazánkban a gyerekek szinte törődés nélkül. Így zajlik az élet és a halál ezen a kiábrándító tavaszon.

Ha úgy tetszik, Orbán marquezi magasságokban jár de nem az idő foglyaként, hanem érzelmi sivársága miatt. A kolumbiai mesternek van az alaptézise a halálban meglévő másik halálról, a feledésről, ami azt a megengedő tételt vezeti be a gyászba, hogy addig nem is halott igazán valaki, amíg van, aki emlékszik rá. Én hallom anyám sikolyát, az ő anyja hangját, és még az övét, tehát a dédanyámét is. De az ükömet már nem. Nagy valószínűséggel őt már senki sem ezen a világon, ezért ő az, akit elért a Száz év magányban megfogalmazott végleges elmúlás borzalma. A hatalom pedig a most a járványban meghalt immár huszonnyolcezer honfitársunkkal teszi ugyanezt. Nem látszanak tudomást venni a tragédiákról.

Van vakcina, pofád befogod, menj a meccsre. Nem megyek. Helyette látom, ahogyan mindeme kataklizma közben az egyik félig emésztettnek tűnő vacsoráját mutogatja con carne, a másik meg szottyadt tulipánokkal pózol. Ilyenkor a gyermeknek kél káromkodni kedve, de nem megörökíthető irodalmi stílben, hanem, ahogyan Orbán kedvenc közege, a futballszurkoló, mint különös lény szidja a bírót Hofival nyomtathatóvá téve, miszerint: „húha anyád”. Ilyen kiábrándító gyötrésekkel hull a porba ez a pátoszosan szépnek kikiáltott nap, az annyuk napja. Nézem szemben a falon a repedéseket, a repedésben botladozó kölök-legyet, ahogyan gyanútlanul halad a pók hálója felé. Con carne lesz ő is, egytálétel a nyolcszeműnek, aki majd kiposztolja a Facebookra. Anyátok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum