Ölel, fiad

Még a hét végén kellett szánalmasnak minősítenünk O1 Viktor Mihály vergődését a sörével, ahogyan a kevlárjában az élet és népének sűrűjébe álmodta magát magányának ködéből. S lám, sikerült überelni a mutatványt azzal a toldással, hogy az eltelt néhány napban ráadásnak még a fél országot is ellopta. Sőt, kicseszett a V4-ekkel, látogatást tett Putyin hátsójában, és szétette a lábát a kínai kommunizmusnak is. Azért ez már az aljasságnak egy figyelemre méltó irama, így olybá tűnik, ahogyan közeledik 2022, a királyság lehetséges vége, fokozott ütemben tesz meg mindent, hogy ellenfeleinek tényleg csak az ország füstölgő romjai maradjanak. Tehát addig is meg kellene állítani Arturo Uit, csak hát, ez bajos.

És most meg postára szaladgál kampányilag, nép egyszerű gyermekét alakítva. Azon túl, hogy az ember eltátott szájjal figyeli, értelmet keresne benne, de az nincsen. Mielőtt a táviratról elmélkednénk, idézzük azért fel, amikor szintén ilyen váratlansággal, és az ehhöz hasonló spontánsággal jelent meg orvosi rendelőben, kockás abroszos kisvendéglőben egy jó pörköltre, kórházak orvosi szobájában vagy idős néniknél hello röfizni, ami aktusok szöges ellentétben állnak a karmeliták mesterséges és hűvösnek szánt eleganciájával a diktátori földgömbbel együtt. Ha kétségünk akadt volna – nem akadt –, hogy itt egy populista színjáték részesei vagyunk, akkor ismerjük az ellene való gyógyszert, a legjobbat, amit tehetünk.

Hogy mosolygunk rajta. Kierkegaard is csak egyetlen dolgot kért az istenektől, hogy mindig legyen vele a nevetés, igaz, neki nem volt annyira cserepes a szája, mint a miénk. Továbbá ott van még súlyosbításul az elmélet és gyakorlat éles szembenállása is. Erre egy másik mestert hozhatunk intő példaként, a mi kedves Schopenhauerünket, akiben volt annyi becsület, hogy elszégyellte magát amiatt, mert ürücombot zabálva elmélkedett a nyomorúságról és a halálról. Nem mindenki – és főleg nem O1 Viktor Mihály – rendelkezik azonban akkora erkölcsi tartással, mint az emlegetett urak, illetve az is belátható, hogy hősünknek ilyen készségei egyáltalán nincsenek. Amorális lény, de ez a lényegéből fakad, diktátornak lenni másképpen nem lehet.

Hanem ez a posta. És ez a távirat. A mozgató rugót érteni véljük, miszerint a fenséges figyelem erre is kiterjed. Hogy a posta megszünteti a távirat intézményét, amit el kell siratni valahogyan, föladni még egy utolsó táviratot akkor is, ha egész nyüves életünkben ilyet föl nem adtunk soha. Spontánul épp senki sincs a hivatalban, ahol amúgy a köznépek általában egymás fülét rágják a sorban, ez annyira életszerű, mint a szombati sörözés a soha nem volt teraszon. S ha akkor azt szánalmasnak minősítettük, akkor erre jelzőnk már nincsen is, tényleg csak nézi az ember eltátott szájjal, hogy mit akar ez csezmeg, holott tudja jól: szavazatot a bávatagoktól, amihöz ezek szerint le kell menni kutyába. Mindebből fakad, hogy nagyon kell az a szavazat.

Tehát nagyok a reszketések. Ez azonban O1 Viktor Mihály szellemi nyomora, mint ahogyan az is, hogy az egész túlfizetett stábnak az volt a tuti tippje, hogy a távirat szövegéből spontánul az szivárogjon ki, szerepel abban, hogy: „Ölel fiad”. Ez a szülőnek küldött szerető gyermek ideáját tételezi, viszont ezzel meg az a gond, hogy mért nem emeli fel azt a rohadt telefont. Úgyis gyakran kell diskurálni, hogy a bánya túlárazott kavicsának közbeszerzését megbeszéljék, amiből az az egészen lehangoló következtetés fakad, hogy a manus nem tud olyat tenni, amin át ne szivárogna a bűn. Mondjuk, a kedves papával való mostani viszonya eleve abban fogant, a székház árából beszerzett bányával. Ha kérhetem, ezeket meséljék el a szomszédjuknak, amikor az indul a krumplijáért a Fideszhez. Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum