Emlékszünk még Hans Castorpra talán, aki meg-, és felérkezett a hegyre, hogy az élet féltett gyermekeként merüljön el a burokban végül is azért, hogy tanulmányozza a világot. Bármilyen ellentmondás is ez. „Sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan értelem terén. Mindent tudok az életről…” Így kezdi delirálását a hóviharban, hogy aztán visszatérjen a síkföldre minden bölcsességekkel vértezetten. Borkai Zsolt, Orbán féltett gyermeke meg-, és leérkezett a kertjébe, hogy elmeneküljön a világ elől. Ő a kintiek közt tanult sokat a kicsapongásról, hogy józan értelemről is esetleg, az nem egészen bizonyos.
Borkai elszenvedte azt a bukást, amit az összes fideszes elszenved majd, és a sorsa is azt példázza, hogyan képzelik el ezek az életet hatalom híján, ámde minden földi javaktól vértezetten, amit addig összeloptak. Borkai felvette a megbánó, vezeklő szerzetes attitűdjét, aki hajnalban kel csirkéket etetni, elvonultan a világ zajától, mintha már megfelelt volna a bűneiért és megkapta volna a feloldozást, holott egyik sem történt meg. Hans Castorp a nagybácsik jóvoltából és a saját pénzén, míg ellenben Borkai a miénken vonult önkéntes száműzetésbe sokorópátkai birtokán, elfeledve azt az egy kérdést, az miből van.
Mindemellett, hogy egy jachton kurvázott, az másodlagos, de el nem felejthető. Beégett mintegy az ember agyába a lottyadt segge, amit Borkai szavaival a „balliberális média habosított fel”. Borkai – és minden fideszes – azt felejti el, nem az a baj, hogy akkora kanok, hanem, hogy közpénzből azok. Mint ahogyan bizonytalan eredetű a birtokának, ennek a varázskertnek az eredete is, amelynek burkából most bűnbánó szentként nyilatkozza, hogy ő már az olimpiai bajnokságával letett valamit az asztalra, és azt már soha, senki el nem veheti tőle. Egyrészt ki akarja elvenni a nyüves bajnokságát, másrészt pedig mi köze van ennek a kurvákhoz.
Borkainak kár volt megszólalnia, emellett jól tette, hogy megtette, mert elibénk rakta ezeknek az ostobaságát, akik azt hiszik, a kisebb bűnök elfedik a nagyobbakat. S ha már embernek és közembernek megbuktak, mert szaralakok, akkor olimpiai bajnokok lesznek, futballisták, és jólfésült elsőáldozók. Borkai azt hiszi, ha most elvonultan gyomlálgat a birtokán, akkor már csak az számít, száz éve dicsőséget szerzett a szaros lólengésével, és ami a kettő közt – gyomlálgatás és lengedezés a lovon – történt, az nem számít. De, számít, sőt, az számít csak igazán, mert azért gyomlálgathat a kertjében, és nem kéreget az aluljáróban.
Hogy közben kurvázott, az a hab a tortán, de voltaképp csak a katalizátor, ami a „habosítást” elindította, mert föl lehetett tenni a kérdést, miből és hogyan. Minden fideszesnek megvan a maga kurvázása, csak idő és rendszerváltás kérdése, hogy napvilágra kerüljön, mint Borkai segge. És jó lenne, ha nem hinnék azt, majd elvonulnak a saját zaubergartenjükbe a világ elől, és élvezik az őszi napsütést. Ezt azért nem árt tisztázni, mert momentán a kollégisták azt hiszik, úgy legyalultak mindent, hogy a madár örökké nekik fütyöl. Pedig elégtételt fogunk venni, hogy egy nagy klasszikust idézzek, mert Polt sem örök, csak annak tűnik.
Vannak az életnek olyan szakaszai, amikor a sose halunk meg filozófiájával csűrdöngöl az ember, mint Borkai a jachton, de előbb-utóbb jön a fájdalmas józanodás, a katzenjammer, ami nagyon szar bír lenni. Az egyiptomi mitológiában Anubisz megméri a halandó már holt szívét összehasonlítva az igazság tollának súlyával, s ott dől el, hogy Maat fölfalja-e a szívet vagy sem. Illetve, amire Ivan Iljics figyelmeztet: Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Azaz, bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ha mindezt kiegészítjük J. A. intésével, miszerint, tudod, hogy nincs bocsánat, akkor láthatjuk, hiába a gyomlálgatás, Borkai – és a többi – el fog kárhozni.
Vélemény, hozzászólás?