Olyan volt reggel a bolt, mint ahová becsapott egy bomba. A végiben, a tejespult hűlt helyén kilátszott a tégla, a járólapon törmelék, s mintha rossz, amerikai krimiben lennénk, sárga madzaggal elkerítve a helye, lezárva, hogy oda még maszkban sem lehetett belépni, mint a boltba előírásszerűen hónapok óta csak abban. Az üzlet így, szétdúlva próbálja meg fenntartani a működőképesség látszatát, az ajtóban kartonfigura fogad, ember nagyságú Sportszeletes zöld alak, vigyorog, és a hasára applikálva a dörgedelem a maszk kötelezőségéről, körötte a falként szolgáló üvegen lég lejárt, hatályukat vesztett rendeletek a vírusról, tiltások és utasítások ipari mennyiségben.
A járvány hőskora, ismerkedés a lehetséges halállal, és a vinnyogó menekülés előle paragrafusokba foglalva, ahogyan a kedves vezető rádöbbent, szüret, mennyi minden kihozható ebből. S legott neki is látott maradéktalanul letarolni mindent, ami még kitüremkedett a NER táboriszürke ganajából, ha bimbózott még valahol egy csöppnyi szépség és értelem. A boltban még márciusban bevezették, hogy előre csomagolják a kiflit, zsömlét, ne taperolja a sok hullajelölt a vírusos ujjaival, így annyit vehet az ember, amennyit eléraknak, s nem, amennyit akar. Ha három kellene, kettő van egy pakkban vagy öt, de a kezdeti tanácstalanság után ez a rend, megszoktuk.
Mint ahogyan az eladók is, akik három hónapja fennhangon ordibálták a hentespultban, ugyan ők föl nem veszik a maszkot, mert megfulladnak alatta, ma meg már tán le sem veszik. Abban alszanak, a zsinór mintha belenőtt volna a fülükbe, ahogyan a fa körülnövi a beléje állított baltát. S jóllehet, vírus annyi volt itt, mint migráncs, tehát semennyi, a népek agytörzsi készségei működnek, a limbikus rendszer dolgozik, és várja a fémesen suhogó szárnyú rézfaszú baglyot, a fa mögött megbúvó ismeretlen veszedelmeket, manókat és fémorrú hölgyeket a mézeskalács házukból. Viszont Jancsi és Juliska rég meghalt, az infantilizmus demenciába fordult.
Ha kilépek a reménytelen utcára, amely olyan, mint amilyenről Sartre állította, ha így süt benne a nap, képtelenség rámerészkedni, de Roquentin úr is csak kénytelen volt, csupán néha elöntötte őt az undor. Őt is, mint ahogyan engemet is a zene vigasztalta és tartotta életben, de itt az utcán csak a kukák csattognak a szélben, a záporok pedig szeméttel terhes folyókat hömpölyögtetnek. Így hordoz bennünket az idő, de, ha az ember minden erejét összeszedve vállalkozik a nagy kalandra, a balra lévő, szétbombázott bolttal átellenben piacot talál, várost a városban önálló szabályokkal.
A város más szegleteiben a kedves vezető dirigál, azt hazudva maszkokkal és idősávokkal, hogy gondoskodik a népéről, a piacon a helyi atyuska tesz erre még egy lapáttal, és ebből az elegyből a totális értelmetlenség türemkedik ki. Momentán ott tartunk, hogy a piacra minden időben mindenki bemehet, de nyolctól kilencig csak az idősek, akik előtte és utána is keveredhetnek a fiatalabbakkal, és ezt a semmit vigyázzák az ajtóban marcona rendfenntartók. Megszokta őket a vásárló sokaság, az eladók maszk nélkül szolgálják ki a maszkba kényszerített nyájat, rend nincs, csak a fegyelem látszata, mindenkit bármikor igazoltathatnak, és a kórházak élén is katonák ülnek.
Ez így is marad, tudtuk meg tegnap, katonák az utcákon, a cégek élén, a határon, lesben álló rendőrök, bilincselő iskolaőrök, három hónap alatt indokolatlanul, de megideologizálva épült ránk a rendőrállam, hogy észre sem vettük. Ma már természetes, ami februárban nem volt az, ma már mindennapos, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hideg vízben tettek föl a fazékban a tűzre, s ma már lobog a víz. Mindenki elvesztette az arcát a maszkok alatt, s ami tegnap történt, hogy minden marad ugyanúgy csak más masnival a hajában, még csak egy rekedt ordítást sem ért meg senkinek. Már nem is kérdezünk, mint Kafka Josef K.-ja A perben, akit ebbéli restsége miatt végeztek ki. – Ezért olvassatok sokat.
Vélemény, hozzászólás?