Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Viszontlátásra, pajtások
  1. Jane Doe szerint:

    Ja, a minielnök kisded játékai ezek, juthatna eszembe Karinthy is (“Álmomban két macska voltam és játszottam egymással.”), de valahogy a humor most nem aktuális.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!