Bodzaszörp

Németh Szilárdunk, úgy is, mint hadvezér, a rezsik őre és görög-római filozopter, egyúttal a hit őrizője, most kovászos uborkát pancsolt, ezzel örvendeztetve meg a bávatagokat, a hívőket és engem. A koviubi jó a velőspacalhoz, dobostortához, mindenhöz, de leginkább a szervilizmus savanykás trutymója. Amióta a kedves vezető is ilyennel pózolt, vitte be a dolgozójába, lehet jó pontot szerezni, ha magunk is koviubiban utazunk. Az ember, de leginkább Németh Szilárd setétsége végtelen, ha a kedves vezető szart szopogatna idvezült arccal, ezek rendelnének két szippantós kocsival. Az ő nyomoruk, viszont az ország nívója.

Mint ahogyan a disznóvágás, kolbásztöltés, pálinkafőzés, szotyolapökködés is. Nincs ezekkel gond, ha a manus a budija sarkában hódol nekik, de ehhez kár volt a várba költözni. Igaz, a freskók le lettek meszelve, az unoka ott rollerezik, már csak néhány csirke meg kacsa kellene az erkélyre, hogy készen legyen a festmény. A tragédia mindebben mégsem ez, hanem az érzet, a látvány, hogy az ország elfoglalása után ezek kezdik magukat lakájosan érezni benne, alakítják át a várat – és mindent – a nívójukra, aggatják a sparhelt mellé a hímzett falvédőt, csak hozzá kakastollat tűznek a csákójukra, és leginkább ez nincsen jól.

A koviubi tegnap a diplomáciában is szerepet kapott, jutott belőle egy üveggel a szlovák miniszterelnöknek is. Ezt állítólag Orbán szottyantotta saját kezűleg, voltak régebben fotók is, ahogyan a karmeliták folyosóján cipeli a tejfehér folyadékkal teli üveget, de azt elbaszhatta. Mert az a darab ilyen egyenes falú készség volt, míg Igor Matovics kis hasas üveget kapott nemzeti színű pántlikával. Mindebben nem is ez az érdekes, hanem, hogy viszonzásképp a kedves vezető meg bodzaszörpöt kapott. Ami szintén szép gesztus. El tudom képzelni, ahogyan szerveződött a nagy találkozó, jöttek-mentek a levelek, hogy ez a Matovic hozzon magával valami nagyi lekvárját.

Ezek csudálatos mesék, amikor a nép egyszerű és vagyontalan gyermeke saját készítésű ajándékkal lepi meg a kis pajtását, nincs is ennél szebb a világon. Ráadásul és pláne hogyan zabálják ezt a kézcsókos matrónák, a röfijüket mutogató nagyik, az egymás talpain tapodó ifjak és szüzek, valamint a nemzetért gőgicsélő kisdedek. Azért kíváncsi lettem volna a szlovák csinovnyik képére, amikor a magyar külügy értesítette, meglepetésként küldjön a főnökkel valami házi készítésű izét, és ő pedig hülyék ezek nyugtázással csomagolt el ennek a Matovicsnak egy kis bodzaszörpöt, hogy ne maradjon szégyenben vendéglátója és a sajtófogyasztó nagyközönség előtt.

Én szeretem a színházat, de nem Orbán kaliberű színészekkel, illetve azt nem, ha díszletnek vagyok használva benne. Mert ugyanis azok vagyunk mindahányan. Két kézzel mutogatnak ránk magyarázkodva, hogy mi ugyan hülyék vagyunk, de ők választottak, egyenesen igénylik ezt, enélkül boldogtalanok, tehát mindenki fogja be a pofáját. Nem csoda, ha a magyari embert lassan de biztosan furán kezdik méregetni a nagyvilágban, keresik, hová tette a kumiszt, és csodálkoznak, ha késsel-villával tud enni, persze egy sztyeppei kipcsaktól mi mást is várhatnának. Mucsa, budikirályság, malom alja, fokos, csíkos gatya, bamba társak.

Tegnap a városomban fényes nappal, egy templom melletti padon halt meg egy hajléktalan. Órákat feküdt ott, jártak-keltek körötte az emberek, míg felfedezték, hogy valami nem stimmel. S amikor a mentősök sikertelenül próbálták újraéleszteni, a decens úri közönség, tán istentiszteletről jövet szidta az elhunyt édesanyját, hogy ez is iszik vagy ivott, esetleg szívott, épp ki nem mondva, hogy nem kár érte. S ugyanők azok is, akik elalélnak, amikor szívbéli szerelmük a várban koviubit cserél bodzaszörpre, hogy ez milyen emberi, mennyire zabálni való a mi kedves vezetőnk. Nem tudom, érezhető-e az a szükségszerű kapocs, ami itt a dolgok között van.

Hogy az igénytelenség miképp vált át embertelenségbe, milyen úton válik a szellemi és lelki restség sátánivá, még ha gyermeki arcát mutatja is. Ez a legveszedelmesebb és a legaljasabb, a gyerek fejét cirógató diktátor, a bratyizó vezér. De, hogy Németh Szilárdtól indultunk el, térjünk is vissza hozzá, a pacaljához és az uborkájához. Azon gondolkoztat el sudár alakja, hogy vajh, miért olyan sikeres a rendszerben, amely teremtette őt. És, hát, ezért, az ilyen koviubis pörformanszokért. Így hát, én nyájasom, olybá tűnik, ha boldogulni szeretnél, gyárts te is uborkát, vagy legalább bodzaszörpöt, és előtted is megnyílik a mennyeknek országa. Ami maga a pokol.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum