Tegnap reggel a jószomszéd boltban összetört egy férfi szíve. Hangosan csörömpölve hullott a koszos, kopott járólapra, és a szeme, amely alig is látszott ki a maszkja mögül, olyan nyüszítő-bánatosan csillogott, mint egy gazdáját vesztő vizsláé, és lehet, hogy előző életében az is volt. Vagy tacskó. Ezekben a maszkos időkben felértékelődik az emberek szeme, ennyi marad a személyiségükből. Meg a hangjuk, ami visít vagy kopog, lágyan árad, netán nincs is, esetleg dadog, mint a lét. És mindezek után, hogy elmeséltük az emberiség történetét, nézzük meg közös erővel, mi is történt létbéli vizslánkkal – vagy tacskónkkal – a jószomszédi boltban.
Hypót vásárolt ő két flakonnal. Mert bár Ceci néni nem mondta neki a tévén keresztül, mint életben tartó igét, hogy a kórságot azzal tartsa távol ő, de, mint régi vágású proletár, aki a külvárosi éjben nevelkedett és tanulta a létezést, úgy emlékezett, úgy ivódott belé az igazság illata és szaga, hogy a tisztaság, a kosz ellentéte tehát, és a kórság, fosás, hányás elkerülésének esszenciája a hypo, ez a csodaszer, ami annyit sem érdemelt eddig, hogy megfelelő flakont kapjon. Ilyen kiszuperált barna, hülyekék vagy szürkésfekete műanyagokban állott a polcokon mindig is, filléres ócskaság a főzött pelenkákhoz, de amióta papírba bugyolálják a kisdedek seggét, már arra se jó.
Sőt, mint flancos háziasszonyok szokásába jött, lecserélték a hypót cifra és citromszagú cloroxra, csicsás fertőtlenítőkre, így a hypo már majdnem elfeledve porosodott a polcokon. Legalul mindig, ahová olyasmiket dugnak, amik már senkinek sem kellenek, meg különben is, szaros nyolcvan-kilencven forint volt a hypo literje, és valljuk meg, kinek kell valami, ami ékességek nélkül, kiszuperálva porosodik a polc alján, kilencvenért. Mert mit érhet az, amit a vadkapitalizmusban ennyiért adnak, semmit, ha belegondolunk. Mintha nem is lenne. Így haldokolt a hypo már évtizedek óta, amikor a világot elöntötte a járvány, és maszkos népek lepték el a boltokat, utcákat meg mindent.
Csak sejteni lehet, mi történhetett, ami oda vezetett, hogy a jószomszéd boltban a vizslaszemű vásárlónak összetört a szíve, mégpedig az alábbi módon. Ott állt a kosarával, benne a két hypóval, amit a pénztároskisasszony lepittyegtetett a géppel, és a vizslaszemű elé tárta a döbbenetes végeredményt, miszerint hétszáznyolcvan. Ismerjük a nyüszítés fokait a lelkünkben, amikor úgy gondoljuk, maximum kétszáz pénzből miénk lesz a hypo, a többi sokból pedig fagyizgatunk, bambizunk, esetleg rázzuk az aprót a zsebünkben, gazdagságunk elterülő nyugalmával, amikor a pénztároskisasszony szava, miszerint hétszáznyolcvan, ezt az egész idillt apró cafatokra szaggatja.
Mijafasz, sóhajtunk fel, és a fagyi oder bambi ideája messzire száll. El a magas égbe, a végtelenbe bele, miközben a pénztároskisasszony magyarázza nyugtatón, hogy bizony, így felment az ára a napokban. De, teszi hozzá mintegy magát és a boltját is mentegetőn, hogy az árdrágító pecsétjét ő és a boltja is elkerülje: nem csak nálunk, mindenhol. S látjuk, hogy az elbeszélésben már mi vagyunk a vizslaszemű polgártárs, az ő élete a miénk, vagy mindannyiunké, mindnyájan ilyen csodálkozó kutyusok vagyunk, ahogyan az életünkön dübörög át a szürreális valóság. – Kiüssem, vagy csak egy maradjon, kérdi aztán a pénztároskisasszony, bizonyítva végtelen jóindulatát és kegyelmét.
És most elbeszélésünkben visszahelyezkedünk a szenvtelen mesélő állapotába, s onnan mutatjuk, hogy a vizslaszemű polgártárs lemondóan legyint, hogy maradjon akkor, mit tehetne mást, sóhajt, hogy a maszkja majdnem leröpül, s fizet. Talán sem ő, sem a pénztároskisasszony nem gondol ebben a pillanatban a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségére. Mert ez már nem az. Ilyen háromszáz százalékos emelkedést még ez sem igazol, hanem csupán a végtelen észérség, a Mammon imádata, ami élet-halál helyzetben, háborús időkben kivégzőosztagot ért, rögtönítélő bíróságot. De ilyet ma csak a rosszul fészbukozó kap, a hypógyártó nem.
Más, felmentő szemszögből viszont belegondolhatunk abba, ez a képtelen árdrágítás valami módon keresztényi cselekedet is. Régi időkben ugyanis, mint emlékezhetünk, a megesett cselédlányok lúgot ittak szégyenük és sorsuk elől menekülve, a mai korban ez a kegyes szer lehetne a hypo, de, ha majdnem négyszáz literje, már csak a takarékosság vagy fösvénység okán is százszor meggondolja a szégyenbe került szolga, hogy hypót szopogasson. Hanem inkább Novák elvtársnő ajtaján kopogtat, és a születendő kisdedet fölajánlja a nemzetnek. Mint kitetszik, messzire jutottunk a vizslaszemű polgártárstól, vagy csak most érkeztünk meg hozzá igazán. Ezt pedig mindenki maga döntheti el.
Vélemény, hozzászólás?