Puha számmá rothad

Valamikor a XVIII. század közepe táján Párizsra kitartó és bőséges eső hullt, olyannyira, hogy a városban lévő köztemető talaját eliszamosította, leolvasztotta, és sorra kerültek elő a föld alól a csontok és félig elbomlott hullák. Soha nem látott mennyiségben okádta elő a föld a maradványokat, hogy már valamit tenni kellett. Ekkor kezdték elhordani éjszakánként a föld addig rejtett tartalmát a régi kőbányába a város alá, így jöttek létre a katakombák mint turista látványosság. Éveken át cipelték a csontokat a föld alá, mert a halottak jóval többen voltak, mint az élők, viszont úrrá lett rajtuk Marquez borzalma, a halálban meglévő másik halál, a feledés.

A koponyák, lábszárcsontok valaha élő emberek voltak félelmekkel és vágyakkal, örömökkel meg reményekkel, viszont ma már a nevükre sem emlékszik senki. Számmá váltak, hogy kétmilliónyian vannak a hajdani kőbányában, mint ahogyan szám csupán, hogy a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járványba ötvenmilliónyian, a II. Világháborúba mag hatvanmillióan, aztán az elsőbe ennyien, Sztálinba annyian, Pol Potba meg emennyien haltak bele. Tele van a világ gyilkosokkal, legyenek azok vírusok vagy emberek, számolatlanul hullanak tőlük az népek, hogy a végén kijöjjön egy keretszám, hogy ennyi ezer vagy millió.

Ennyi iszonyat, mert a halál magányos és nem közösségi műfaj. Hiába fogják az ember kezét közben vagy törölgetik a homlokát, amiről Ivan Iljics tudna mesélni sokat, ahogyan az ember feloldódik és számmá válik. Ahogyan halljuk ma napra-nap, hogy ennyi meg annyi, nincsenek nevek meg életek, darabszám van, egy tucat, ötezer, tízmillió. Ennek a közepén tartunk épp, és ilyennel nem szórakozunk. Ilyesmit politikai célokra nem használunk, vele és általa hatalmat nem építünk, ellenfeleinket nem járatjuk le, nem nyerészkedünk rajta, mert ha így történik, nem vagyunk méltók az ember névre, viszont kiérdemeljük embertársaink megvetését.

Meg, hogy pofán köpjenek, azt. Idős honfitársainkat nem engedni letesztelni, majd visszaküldeni őket a társaik közé, hogy fertőzzenek bátran, ez aljasság, merészebben gyilkossági kísérlet. S ha emiatt politikai ellenfelünkre mutogatunk, az szóval ki nem fejezhető cselekedet. S nem azért, mert az ellenfelet sajnálnánk – őt is –, hanem, ahogyan az idős polgártársak számmá válnak épp a szemünk előtt és a hatalom számára. Igaz, többet neki soha nem is jelentettek, darab-darab, krumpliért vehető szavazat és álságos pátoszos dumák. Viszont egyszer lehull az álarc, mint most is, és ott áll előttünk az embertelenség csupaszon.

Húsvét van máma, ezért Cecília néni nem örvendeztet meg bennünket elferdített számokkal, viszont arra intett tegnap, hogy zaklatottságunkban ne zabáljuk agyon magunkat. Hasznos útmutatás, ez az egyedüli veszély, ami fenyeget, hogy elcsapjuk a gyomrunk a zsíros sunkával. Főleg úgy, hogy a nagy népmentés közben sunyiban és sutyiban megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a munkáltató – úgyis, mint multi – bevezetheti a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet. Ez még jobban kiszolgáltatja a magyar proletárt, félig rabszolgává teszi, ami mutatja, mi a fontos a kedves vezetőnek. Hát, nem a népe boldogsága, az biztos.

És már megint itt vagyunk a számoknál, mindig ide lukadunk ki. Jézus hiába támadott föl, hogy napi kontextusba helyezzük a mondanivalót, mégpedig elsősorban azért, mert az emberi faj, főleg, ha magyar, s legfőképp, ha fideszes, nem méltó a megváltásra, mert abból is boltot csinál a maga hasznára. Hogy visszatérjünk induló tételünkhöz, a párizsi katakombákhoz, az ottani csontoknak legalább annyi örömük van, hogy látványosságok lettek, de nekünk mi marad, ha elvisz a kórság? Ennyi se. Cecília néni bejelenti majd kedden, hogy újabb ennyi meg ennyi halott, de ők különben is göthesek voltak, így jártak. És ezzel vége is az egésznek, mintha soha nem is lett volna semmi se.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum