Április 11.

Jé – nézett ki az ablakon Kelemen tanár úr -, a földtől eloldotta az eget a hajnal, így vélekedett, mert tele volt költészettel a feje. Meg azt gondolta még, hogy a bogarak és a gyerekek kiperegtek a napvilágra, sőt, hogy az éjjel rászálltak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Kelemen tanár úr végig gondolta az egész Eszméletet. Még föl sem kelt igazán, ott állt pizsamagatyában és koszlott mamuszban az ablaknál, szítta magába az egész csudálatos világot, és vers formájában böfögte vissza. Rímek lógtak a fák ágainak végén, és jambusok türemkedtek elő a csatornából.

Már ennyiből is kitetszik, hogy Kelemen tanár úr nem volt erre a világra való, szegény, meg azért is, mert ez a nap, hogy április 11., jelentett neki valamit is. Mert nem olyan időket élünk, hogy itt mindenféle szépségekre és megváltásokra emlékezzünk, egyáltalán, a kamatlábnak nagyobb a respektje, mint a verslábnak, költeni nem verset szoktak, hanem pénzt, a görög-római kultúra velőspacalban manifesztálódik, a Nélküled a himnusz és Wass Albert az író. Itt nem játszik olyan, hogy „s hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.”

Mégis – gondolta Kelemen tanár úr – szép a világ. Ezt nem lehetett kiverni a fejéből, ebből is fakadt, hogy tanár lett, s pláne az irodalomé. Amikor a testet nevelő kolléga szerint minden költő buzi, és ebbéli véleményét a gyerekek is osztják, akkor nem könnyű az ember élete, úgyhogy, ha lehet ilyet mondani, ez a járvány még jól is jött. No, nem a betegség és bajok, hanem a távoktatás, meg az online okosítás miatt, mert így nem tudtak neki visszapofázni, sőt, azt is hazudhatta magának, hogy figyelnek rá. Ilyen álmokban ringott Kelemen tanár úr, s mondom, mamuszban épp.

Most viszont, bármilyen ironikus is, tavaszi szünet volt, közlési kényszere így csorbát szenvedett. Hiába szavalt a kaktusznak, azt nem lehetett mondani, hogy hálás közönség lett volna, és fölöslegesen gondolta a helyébe a szomszéd Jenőt vagy Bözsi nénit, képzeletében nem volt több értelem az arcukon, mint most a kaktuszén. Így hát, értelem nélkül volt a csodálatos ébredése, ahogyan az ablakból köszöntötte a kajla világot. Ez a kedve nagyon gyorsan lekonyult, megszállta őt a melankólia, vagy spleen – ha már –, ezért úgy döntött, a feledkezés felé fordul, magyarán, iszik.

Mert mit is tehetne mást a végtelen űrben egyedül. Inni is lehet hebehurgya módon, mint a kocsmák népe, de módszeresen is, mondhatni, tudományos alapon, mint azt Kelemen tanár úr is hazudta magának. Mikor is eldöntötte, úgy ittasul le, hogy közben figyeli és kontroll alatt tartja magát, nem csak úgy vedel, hanem tíz kortyonként szíja magába a feledést, közben figyeli, ahogy ég a gyomra, míg ki nem lukad. Illetve valami fordított logikával, hogy azt tanulmányozza decensen, hogyan megy el az esze. Algernonná nevezte ki magát, hogy már megint az irodalom.

Nem volt túl hosszú a küzdelem, lévén, Kelemen tanár úr még csak az út elején járt, aminek a végén cafatokban lógó májat és remegő kezeket, duzzadt szemeket és elhülyülést remélt. Viszont, amíg ezt az ideális állapotot eléri, millió csoda vár rá, lázas és részeg képzeletének olyan gazdagsága, amit mások nem ismerhetnek. Így lobogott a lelkesedése az első tíz korty után, a második adagot követően viszont elhányta magát, és rá kellett jönnie, ez sem egy leányálom, sőt, legalább annyi küzdelemmel jár, mint maga a tanítás vagy a szántás-vetés.

Nem túlzok, kezdtek ilyen hülye gondolatai lenni, s hogy képes volt komolyan venni őket, azt mutatta, biztosan halad a totális részegség felé vivő biztos úton. Már csak az volt a kérdés, milyen tragédiában végződik ez az egész, mert az ilyesmi abba torkollik rend szerint. Így lett most is. Kelemen tanár úr, amikor részlegesen elvesztette az önkontrollját, úgy, pizsamában, mamuszban állt ki az ablakba költészet napját ünnepelni. Ott szavalt ordítva, és maszkban, ezt el ne feledjük, amikor a szembe szomszéd megunta, és egy kővel hajította fejbe.

Most képzeljük el, ahogy a maszk mögül harsogva tör elő a költészet Kelemen tanár úrból, dagad árad, betöltik a reménytelen utcát a szavak, szóképek, rímek meg ritmusok. Egyáltalán, tele lesz a vers szépségével a flaszter, a kukák és a villanyoszlopok, megül a csoda a háztetőn, ott csorog le a falakon, hogy a nap is megremeg. S már épp reménykedne az ember, amikor mindezt félbe szakítja Kelemen tanár úr fejének éles koppanása, s ő összerogy, mint az áldozat a kivégző osztag előtt. Aztán csend lesz a vidéken, és ott marad a néma derengés.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:
1 hozzászólás “Április 11.
  1. Istvan Erdos szerint:

    (Basszus… kell ide még egy passzus)

    „requiem volt: még
    rap se lesz, már
    svungja sincs, se
    dallama.
    arany kis ország, látod?
    ez vár.
    hömpölygő rím és trallala:
    ugrott egy újabb ballada.”
    [Erdős Virág: hídavatós]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum