Ilyen sem fordult elő vele az elmúlt hatvan évben, hogy elfogyott volna zsír a kamrából, hogy ne lett volna a bödönben – bár ott már emberemlékezet óta nem volt –, ne lett volna a kis zsírosfazékban, se csak úgy a bolti papírjában, hogy ne lett volna sehol se. Most ebből fakadólag Mária néni, mint az szokásában volt az összes hajnalokon, nem tudott köménymagos levest főzni ébredés után, amibe aztán a világ legszárazabb kenyerét is bele lehetett áztatni, és nyammogni rajta aztán akár fogak nélkül is. A köménymagos leves minden napok origója, a bélmozgató és kedvcsináló, gyomormelengető áldás, isteni kegyelem és Jézus irgalma.
Mária néni tehát elveszetten ténfergett a konyhában, odakint sütött a nap és viribültek a madarak. Indulhatott volna, de nem lehetett, mert hiába volt fényes napvilág, a kilenc óra mégis messze volt, amikor utcára mehetett, mint a dolgát végezni katonásan kiengedett kutya, amióta életbe léptek ezek a fura szabályok. Azóta, ha csak a portörlő rongyot rázta is ki az ablakon, ferde szemekkel néztek rá, hogy majd kilenckor rázogassa, egyáltalán, kilenc előtt a dél után ne is legyen. Sőt, olykor az az érzése volt, hogy azt szeretnék, ha egyáltalán nem is volna, pedig ilyet a szemébe soha nem mondtak, csak gondolták. Illetve ő gondolta, hogy gondolják. Körbe volt gondolva minden.
Nem volt messze a bolt, de Mária néni sem volt egy atléta, így hát kilenc előtt tíz perccel útra kelt, hogy épp odaér majd, mire bemehet, és nem kell szégyenszemre toporognia a bolt előtt. Indulhatott volna akár fél órával később is, de máma sürgős volt a köménymagos leves óhajtásából és szükségszerűségéből kifolyólag. A leves kényszere volt, hogy illetlen időben az utcára lépett, fütyültek is utána a suhancok, mint hatvan éve is, de egészen más felgondolásokból. De épp a fütty miatt tán fürgébben lépett, vagy nem tudni, hogy lehetett, de hamarább ért a bolthoz, viszont nem tudta, úgyhogy az ajtóból vissza is fordították, hogy semmi keresnivalója odabenn.
Pedig senki sem volt, aki vásárolt volna, de már olajozottan működött a rendszer, mintha ki lett volna írva, mint másutt, máskor, hogy white only, esetleg cifrább dolgok, de nem, csak a feeling mégis, meg az érzetek. Ott toporgott hát Mária néni, mígnem szabadott mennie a maszkabálba be. Mert sem Irénkémet, sem a huncut Józsit, a hentest nem lehetett fölismerni, csak szemek villogtak hol gonoszon, hol pedig kétségbe esve, világítottak, mint a foszforok, vagy az atombomba pokla, eltűntek az emberek. Hogy nem Irénkém és nem a Józsi volt az ott, abból volt tudható, utánasziszegtek, hogy élősködő meg tizenharmadik havi, így inkább menekült.
Füttyögtek megint a kamaszok, míg vitte a zsírját a leveshöz, meg búgatták az autót, parkoltak veszettül ingyen, tolattak ide-oda, mert nem tudták, hány hét a világ, a bolondok. Csipkelődött a szíve, míg iramlott, az ajtóban kis légszomja volt, de célhoz ért azért. És föltette a tűzre a fazokat, bontotta a zsírt meg készítette a lisztet, paprikát, de megfordult vele a világ, hogy le kellett rogyni a stokira, belenézni a szemből sütő napba, mint a fénybe. S ahogyan a köménymag pergett a földre a keziből, valami másik élete jött elő, mert soha nem látott szavakkal gondolta: ironikus – így vélekedett –, ironikus, hogy most kap infarktust, amikor már készül a leves, és a kór sem ragadta el.
Vélemény, hozzászólás?