Köménymagos leves

Ilyen sem fordult elő vele az elmúlt hatvan évben, hogy elfogyott volna zsír a kamrából, hogy ne lett volna a bödönben – bár ott már emberemlékezet óta nem volt –, ne lett volna a kis zsírosfazékban, se csak úgy a bolti papírjában, hogy ne lett volna sehol se. Most ebből fakadólag Mária néni, mint az szokásában volt az összes hajnalokon, nem tudott köménymagos levest főzni ébredés után, amibe aztán a világ legszárazabb kenyerét is bele lehetett áztatni, és nyammogni rajta aztán akár fogak nélkül is. A köménymagos leves minden napok origója, a bélmozgató és kedvcsináló, gyomormelengető áldás, isteni kegyelem és Jézus irgalma.

Mária néni tehát elveszetten ténfergett a konyhában, odakint sütött a nap és viribültek a madarak. Indulhatott volna, de nem lehetett, mert hiába volt fényes napvilág, a kilenc óra mégis messze volt, amikor utcára mehetett, mint a dolgát végezni katonásan kiengedett kutya, amióta életbe léptek ezek a fura szabályok. Azóta, ha csak a portörlő rongyot rázta is ki az ablakon, ferde szemekkel néztek rá, hogy majd kilenckor rázogassa, egyáltalán, kilenc előtt a dél után ne is legyen. Sőt, olykor az az érzése volt, hogy azt szeretnék, ha egyáltalán nem is volna, pedig ilyet a szemébe soha nem mondtak, csak gondolták. Illetve ő gondolta, hogy gondolják. Körbe volt gondolva minden.

Nem volt messze a bolt, de Mária néni sem volt egy atléta, így hát kilenc előtt tíz perccel útra kelt, hogy épp odaér majd, mire bemehet, és nem kell szégyenszemre toporognia a bolt előtt. Indulhatott volna akár fél órával később is, de máma sürgős volt a köménymagos leves óhajtásából és szükségszerűségéből kifolyólag. A leves kényszere volt, hogy illetlen időben az utcára lépett, fütyültek is utána a suhancok, mint hatvan éve is, de egészen más felgondolásokból. De épp a fütty miatt tán fürgébben lépett, vagy nem tudni, hogy lehetett, de hamarább ért a bolthoz, viszont nem tudta, úgyhogy az ajtóból vissza is fordították, hogy semmi keresnivalója odabenn.

Pedig senki sem volt, aki vásárolt volna, de már olajozottan működött a rendszer, mintha ki lett volna írva, mint másutt, máskor, hogy white only, esetleg cifrább dolgok, de nem, csak a feeling mégis, meg az érzetek. Ott toporgott hát Mária néni, mígnem szabadott mennie a maszkabálba be. Mert sem Irénkémet, sem a huncut Józsit, a hentest nem lehetett fölismerni, csak szemek villogtak hol gonoszon, hol pedig kétségbe esve, világítottak, mint a foszforok, vagy az atombomba pokla, eltűntek az emberek. Hogy nem Irénkém és nem a Józsi volt az ott, abból volt tudható, utánasziszegtek, hogy élősködő meg tizenharmadik havi, így inkább menekült.

Füttyögtek megint a kamaszok, míg vitte a zsírját a leveshöz, meg búgatták az autót, parkoltak veszettül ingyen, tolattak ide-oda, mert nem tudták, hány hét a világ, a bolondok. Csipkelődött a szíve, míg iramlott, az ajtóban kis légszomja volt, de célhoz ért azért. És föltette a tűzre a fazokat, bontotta a zsírt meg készítette a lisztet, paprikát, de megfordult vele a világ, hogy le kellett rogyni a stokira, belenézni a szemből sütő napba, mint a fénybe. S ahogyan a köménymag pergett a földre a keziből, valami másik élete jött elő, mert soha nem látott szavakkal gondolta: ironikus – így vélekedett –, ironikus, hogy most kap infarktust, amikor már készül a leves, és a kór sem ragadta el.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum