Alább egy betegség krónikája következik, s nem azért, mert a szerző dicsekedni akarna vele, tündökölni úgymond, mint olyan dologgal, amely érdemessé tenné őt a figyelemre, hanem inkább a megértés okán és szándékával, azzal a buzgalommal, amellyel megismerni akarjuk a világot, amely, mint most eléggé abszurd módon mi magunk vagyunk. A vizsgáló és vizsgálat alanya s tárgya egybeesik, amely a lélek és test erős kettős természetére utal, és arra továbbá, hogy megfelelő körülmények közt szét is válik e kettő, idegenné lesz egymás számára a két entitás, amivel nem azt állítjuk, van Isten, csupán annyit, hogy nem kizárt a létezése a kutatás következtetései szerint.
Továbbá annak az ismeretnek is a birtokába kerülünk, hogy megdögleni nem is oly egyszerű – vagy tán egészen az –, továbbá igazat adunk majd dr. House-nak, aki, amikor a méltóságos halál lehetőségét kérték rajta számon, a maga kéretlen módján elmagyarázta, hogy méltósága maximum az életnek lehet, a halálnak nem. Ez utóbbi többnyire fájdalmas, büdös, szenvedésekkel teli és általában magányos aktus, s hogy ez így van, bízvást igazolhatom. Igaz, át még teljesen nem hajóztam, de benne ültem a csónakban, és így kívül léve ezen meg belül is, úgy térhetek vissza, mint valami nagy felfedező, aki ugyan el nem jutott az ismeretlenbe, de ismeri az oda vezető utat.
Ilyen ismeretért azonban nem osztanak hangszórót, esetleg megveregetik az utazó vállát, vagy elküldik az anyukájába, hogy miért ilyeneket irkál, mért nem olyat mondjuk, hogy miként kell meggazdagodni vagy választást nyerni. Olyat akárki tud, de még senki nem nézte saját magát a szoba sarkából éhes pókként, akkor tehát nyertem. Továbbá, de ez tényleg csak a finomság kedvéért, helyre kell tennünk olyan outsidereket mint Thomas Mann vagy Proust, akik nem átallottak a betegségről és lázról mint valami kivételes és felemelő állapotról értekezni, ami lehet ilyen szalon-hőemelkedés és köhögetés esetén, de egy brutális negyvenes az nem ilyen habostorta és kifestőkönyv vagy babazsúr.
A múlt kedden sokat dolgoztam, illetve sokáig, és ez inkább, ami lényeges. Ugyanis ilyenkor ezzel párhuzamosan sokat és sokáig dohányzom, amitől az a téves képzet alakul ki az emberben, hogy hajnalban felkelvén nem volt elég ideje a tüdejének kitisztulni, ezért szúr és éget, ezért köhög az ember furán, de majd elmúlik, és szép lesz a világ vagy legalábbis elviselhető. Viszont nem múlik, sőt, délutánra még fokozódik is, plánesőt, azon veszi észre magát az ember, hogy rá sem gyújtott, a kávé is ott árválkodik az íróasztalon, hogy nem evett semmit, és most hirtelen nem tudja, hogy ettől érzi furán magát, szédölög és káprázik a szeme, vagy baj van.
Isten, ha netán tényleg van, sunyi, alattomos és kicsinyesen rosszindulatú alak. Más nem indokolja, hogy úgy intézte, a nyavalyák mindig kizárólag éjjel támadjanak, amikor védtelen az ember és kiszolgáltatott, tele van a világ démonokkal, kisebb ördögökkel és hatalmas gonoszokkal. Mert amint besötétedett, elkezdett virágozni a fejem. Tűzrózsák nyíltak rajta, a plafonig burjánoztak, a köhögetés égető ugatássá vált, és nekilátott reszketni az ember, miközben szakadt róla a víz. Az ilyen ellen orvosság vagy takaró nincsen, nem létezik annyi réteg, ami elég lenne, mert a borzongás a csontokból indul, s ha a takaró egy hajlatából nem negyven, hanem egy tized fokkal kevesebb ér, már kezdetét veszi az iszony.
Így kezdődik a dolog, de ez csak a lájtos előjáték, bemutatja a szerző mire számíthat az ember, milyen örömökre, ezek változataira és variációira, amikor a szimfónia kiteljesedik, az ágy végiben ott ácsorog Abadonna, s már a szemüvegén a keze. Reggel úgy kel az ember egy perc alvás nélkül, mint akin végigmasírozott egy rakat úthenger előre is meg hátra is. Viszont a pirkadat sem hoz enyhületet, úgy ugat a beteg, mint egy sakálfalka, úgyszólván szünet nélkül, már a hányásig szinte, ugyanis venné a levegőt, de nem jön, mert valami ül a torkán, de nem szakad föl. Aztán hányik saját jogon is, sőt, fosik, ül a vécén, izzad és reszket, szemei guvadnak. Ne szelfizzünk ilyen állapotban, nem előnyös egyáltalán.
Mire megérkezik a második éjszaka a saját borzalmaival, az ember már izomlázasra köhögte magát. Köhögéskor fáj a hasfala, a hátizmai, a bordái, mintha kést szúrnának belé, de köhögnie kell. Ha lenne humorérzéke, azt mondaná, hogy kockásra köhögi a hasát, de momentán nincs kedve vigyorogni. Tehát ezen az éjszakán is reszket, ugat, azzal a toldással, hogy olykor emiatt légszomja támad, egyszerűen úgy érzi, nem jut elég levegő a tüdejébe, amit magyarul úgy mondanak, fuldoklik. Emiatt ülve abszolválja az éjszakát, mert így könnyebbnek tűnik, de nem az. Újabb úthengerek érkeznek, tolatnak ide-oda, így reggel közli az ember a kollégáival, beteg kissé.
Amíg ezt megteszi, majdnem leesik a székről, ekkor látja, a kávé beleszáradt a bögrébe, s bár odakint csalfán süt a nap, idebent megszaporodtak a pókhálók, a por hatványozottan gyűlik, mintha valami szellemkastély volna élet nélkül. És így is van, végtelen, álom nélküli álomba merül az ember, bekapcsolja a tévét, hogy ne azonnal zuhanjon át a másik világba, de nem látja, a szeme káprázik, nem hallja, a füle cseng, és különben is köhög, de annyira, hogy attól tart, az erőlködéstől sztrókot kap, és utolsó életjelként még elmosolyodik a cserepes szája, hogy na, az lenne csak a móka és kacagás. Azt nem tudja, a kávéhiánytól fáj-e a feje, de ez momentán szinte mindegy is.
Fekszik az ágyon, olykor felül, hogy levegőt kapjon, néha elájul, és az idő megáll vagy gátak nélkül robog, ez mindegy is már. Végtelen és elviselhetetlen jelen van csupán, ami múlt is jövő is, élet is halál is, összefoglalva: a semmi, de leginkább az őskáosz, a kiismerhetetlen tohuvabohu. Így telnek el órák és napok, a test nemcsak elvált a lélektől, hanem gond nélkül le is győzte azt, ott ücsörög a hulláján az ágyon a sarokban, zsíros, zilált a haja, szemei tébolytól csillognak, zihál és várja a megváltó halált. Ez álom formájában érkezik, hosszú órák és napok után köhögés, víziók és gyötrelmek nélküli alvást küld rá az ég.
Úgy érzi, tünetmentesen ébred. Lehet, hogy láztalan, lehet, hogy nem köhög, és még az is, hogy nem reszket és izzad egyszerre. A szoba, mint egy füstölgő csatatér, és a romok alatt valahol csörög a telefon hosszan és kitartóan. Jönni akar befelé a világ. Az ember fölveszi, és beleszólna, hogy halló, ahogyan illik, és meglepve tapasztalja, hogy nem megy. Nem jön ki belőle hang, beszélni akar, elmondani, hogy él itt, a vonal túlfelén, de csak egy szamár ordítása jön ki belőle, néhány rekedt á meg í, meg valami sípolás és zakatolás. Hát, ez kurvajó, gondolja magában, és afeletti örömében, hogy nem szédül le a székről, megírja ezt a beszámolót, ami azt mutatja, mintha jól lenne, pedig nincs. És mégis. Írni fontosabb, mint beszélni ugyanis.
Vélemény, hozzászólás?