Mint valami diadalmi jelentést, a grund megszerzett zászlaját, úgy lobogtatta alávalóságát Horváth László, Gyöngyöspata térségének fideszes képviselője. Egyben persze vádiratnak is szánta a rajtuk kívül állók számára azt a gyalázatot, hogy a gyöngyöspataiak közül mindössze heten csatlakoztak ahhoz a petícióhoz, amely arról szól, hogy szolidaritásukat fejezik ki a kártérítési perben sérelmet szenvedettekkel, s azokkal, akik értük buzgólkodnak. Horváth László, fideszes képviselő kiszámolta a duci kis ujjain, hogy ez 99.7 százalék, majdnem annyi, mint amivel Orbán Viktor Mihály pártelnöki választást szokott nyerni.
Még azok sem csatlakoztak, akik sérelmet szenvedtek, hatvankét roma tanuló – illetve a családjuk – kapott soha ki nem fizetendő kártérítést, és még ők sem szolidarítottak saját magukkal, csak heten, nem mint a gonoszok, hanem, mint a merészek. Horváth László, fideszes képviselő ezzel a gesztussal magasba emelte kezének középső ujját, bemutatta mintegy, és hozzátette: bekaphatjátok, liberális köcsögök. Ezzel ért fel a szíves közlése, és mindenki tehetetlen vele szemben, mert a maga mocskos módján épp igaza is van, mert aki nem akar megmenekülni, azt nem lehet megmenteni. Csak épp föltehető, hogyan jutottunk el idáig.
Azt hiszem, Móricz novella vagy regény, de még az is lehet, hogy valami romantikus francia irodalmi alkotás ér véget így – kedvem és időm sincs utánanyálazni –, hogy „és szemei zölden világítottak bele a reménytelenségbe”. Így búcsúzik hősétől az író, s valljuk meg, ez nem rózsaszínű lányregény, s tán éppen ezért juttatta eszembe Gyöngyöspatát, a romákat, de voltaképp magunkat és az egész országot is. Föl lehetne tenni a kérdést, el lehetne mélázni rajta, hogy vajon miért nem írják alá a romák az értük szóló felhívást, s elsőként gondolhatunk arra is, tán félnek, ha ez kitudódik, elvész a segély, a közmunka, a választási krumpli, vagy ilyenek.
A hatalomnak számos eszköze lehet arra, hogy engedelmességet passzírozzon ki az alattvalóból, és a Fidesz nem is fél ezekkel élni, mint az ismeretes, és ez is lehet, hogy így történt. Illetve az is, hogy natgeós filmek jutnak az eszembe, amelyekben afrikai népeket láthatni, az arcukat közeliben, midőn tucatnyi légy szaladgál rajtuk, amitől a magunkfajta visítana, el nem viselné a csiklandást, de ők meg sem rezzennek. Megszokták, és a már minden mindegy fatalista nyugalma árad a tekintetükből, ajkuk cserepes, hasuk puffadt, és várják a halált. Évszázadok, évezredek okozták, hogy ez így legyen, s azzal, ha repülőről szeretetcsomagokat dobálnak közéjük, nem változik semmi.
A sorssal nem lehet szembe menni, és, mintha a mi cigányaink is ilyen beletörődő lemondással viselnék már az életet, mert ez volt a sorsa az apjuknak, a nagyapjuknak és a nagyapjuk nagyapjának is. Van ez a népcsoport, amelyet évszázadok óta elnyomnak, lenéznek, megaláznak, leköpnek és olykor megölik őket, az ilyen már nyomot hagy a génekben is, mint ahogyan az éhezésre is emlékezik a test. No most, azon járni győzelmi csűrdöngölőst, hogy ez így van, és Horváth László, fideszes képviselő ezt teszi, az aljasságnak meglehetősen mély bugyra, mentségére felhozható, de meg nem bocsátható egyszersmind, hogy neki halvány fogalma sincs arról, mit cselekszik.
A gyöngyöspataiak tehát félelemből vagy megszokásból hallgatnak, aki még bír némi öntudattal, átmenetileg ordít, aztán elcsendesül ő is. Most tesz minket a cigányaivá a Fidesz. Ha még olykor pislákol, bennünk az öntudat, háborgunk. Utcára megyünk olykor melegek, egészségügy, iskola, akármi miatt, belekiáltjuk a koszos levegőbe, hogy mocskosak takarodjatok, nem tűrjük, elég, aztán minden elcsöndesül. Ami elképzelhetetlennek tűnt előtte, megszokottá válik, a mindennapok részévé, egy idő után már nem is emlékszik az ember, hogy valaha másképp volt, s lehetne most is úgy. Falatonként zabálják föl az életünket, már futkosnak a legyek az arcunkon.
Egyre inkább hallgat a mély. Ezzel szemben a karmeliták erkélyén húzza a prímás, a Városmajorban pedig ütemesen csattognak a bakancsok mintegy ellenpontként a hallgatáshoz, amiből olykor a „csak a szél” félelmetes csöndje lesz. Ez történt tegnap velünk, és történik már tíz éve voltaképp egyfolytában, csak olykor leomlanak a díszletek. Én már kevés vagyok itt bölcs lenni, ezért hát Camus bácsihoz fordulok, aki így tanítja a magunkfajta halandót. „..Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell a vállunkra vennünk…”
Vélemény, hozzászólás?