A csehek hatvanöt százaléka ateistának vallja magát. Nem naturálisan azt mondja, hogy nem hisz Istenben, hanem egyenesen tagadja azt, másképp szólva az anyagban hisz, mert erre jutott hosszú elmélkedése során, amit az élet értelméről folytatott. Az a legklafább az egészben, hogy amikor még arrafelé is tombolt a szocializmus, mert Orbán Viktor nem szabadította fel őket, többen vallották magukat istenhívőnek, mint most, mikor lubickolnak a szabadságban.
Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.
Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.
Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.
Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.
Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.
Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.
Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.
Vélemény, hozzászólás?