Apátlanul

Már csak két és félmillió fideszista van kies hazánkban mint tegnap kiderült, ez az egy a tábor. Igazából egy is sok lenne, ez meg így rengeteg, épp elég egy kétharmadra, háromnegyedre vagy polgárháborúra. Ők mind a nemzet. A maradék kábé hét és félmillióról nem tudjuk, micsoda, kövéri felfogásban nagyjából liberálkomcsi féreg, leninfiú vagy kunbélagyerek. Bevándorláspárti buzi, részeges bölcsész, darwinista hitetlen keresztény hazánkban, heliocentrikus pöcs.

Uszkve háromszázezren világosodtak meg, ennyivel csökkent az egy a tábor létszáma, viszont a Bözsi utalványosok, a krumpliosztások népe körében, meg azok között, akiknek tizenhét évesen már nem kell iskolába járni, még növekedett is. Ha most sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, a két és félmillió ostoba, illetve nyomorult tartja sakkban az országot, de ez így nem lenne teljesen igaz. Még olyanok is kitartanak, akik tudnak írni meg olvasni.

Mint például Pilhál György, aki a Magyar Nemzetben pityergett pár napja, hogy elhagyta őtet az apukája. Pilhál nagy gondolkodó, mérvadó publicista a saját szemében, komoly, elmélyült pennája van, és a vasárnapi szentmise után egy islerre a cukiba térő festett hajú, a rúzsból a protkóra is csúszó úrasszonyoknak olvasmány és bólogatni való feladat beszíni a mondandóját, megvitatni azt, helyeslőleg bólogatni, mielőtt kezet csókolnak Orbán Viktornak. Ez a polgári miliő Rákosi szalonjában.

Pilhál nyelve a Szabad Nép nyelve, a vezércikk Rákosi elvtárs születésnapjára, amikor mint testvért, apát szólítja meg a kedves vezetőt per tu, az olvasóban a bennfentes barát képzetét keltve, akinek adni kell a szavára. „Ezt most végre meg kell beszélnünk!” – írja dolgozatában Pilhál György, amiből kitetszik, ő Orbánnal maximum a direktívák szintjén találkozik, nem beszél ő meg semmit vele, mert örül, hogy luk van a seggén, és jól él a vezér szemetes kannájából.

Orbán Viktor nem tegeződik újságíróállatokkal, esetleg Bayerrel, de az meg szerelem, a lövészárok mocskos férfivonzalma. De, hogy Pilhál apukájáról meséljek, harminc évvel ezelőtt többször futballoztam ellene – kispályán – számos interjút készítettem vele melléktermékként, amikor egy napon, amikor kezdett elemelkedni az anyaföldtől, kijelentette, hogy már nem tegeződünk, mert nem vagyok méltó hozzá. Aztán ide jutott, ahová.

Ez csak mellékzönge igazolásul, hogy Pilhál nexusa a rákosista slapajé maximum, de engem igazán se ő, se a gazdája nem érdekel, hanem az a világ, amit ketten együtt, masszaként alkotnak, s ami trutymó belepi az egész országot. Pilhál visong és búslakodik, hogy: „Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”, meg „Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál!” -, hogy az ember elokádja magát, viszont az összerúzsozott protkósok állva pisálnak, hogy milyen őszinte, milyen emberi.

Meg kell a szívnek szakadni. Mint a szarrá vert feleség a vérző orrával, aki magyarázza, hogy azért jó ember ám az ura. „Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk.” – ezt is Pilhál mondja a megruházott feleség stílusában, és ígérem, többet nem idézek tőle, mert elhányja magát az ember, és föltenné a kérdést – de minek -, ha annyira rossz, akkor mért nem hagyod el, bazmeg.

És ez nem költői kérdés, hanem igazi dilemma, amikor az ember meglátja, hogy az egy a tábor miből is áll. Egyrészt megvezetett hülyékből, másrészt meg ilyen picsogó Pilhálokból, akik valami idea után szaladnak, ami nincs, persze jól megfontolt anyagi érdekből. Az ilyen Pilhálok fognak tudósítani a kedves vezető tárgyalásáról is, és ők kérik majd lapjuk hasábjain a protkósokhoz szólva a lehető legnagyobb büntetést a valahai vezérre, aki népét odahagyta, megcsalta és elárulta. Mert a Pilháloknak vannak elveik, meg erkölcsi tartásuk is van nekik.

Itt sírdogál az apukája után, aztán majd kitekeri a nyakát későbben. Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol. És félreértés ne essék, engem külön-külön se az ilyen Pilhálok, se a megvezetett nagyságák, se az írástudatlan tömeg, se a kedves vezető nem érdekel, csakis egyben, az egész brancs. Így közösen rohad szét tőlük az ország, egymásból és egymásért vannak, ők a két és félmillió. Ezek uralkodnak, cseszik szét az életedet, irtják a fákat, rakják le a térköveket és vonulnak a körmenetben. Most gondold meg, de tényleg.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum