Dzsudzsák fölolvasta

Tegnap, még mielőtt nemzeti csapatunk kikapott volna a szlovákoktól (megint és újra), és így a kedves vezetőnek nem állt módjában egy tagolatlan mondattal, miszerint „Na, ugye!” igazolni, jóváírni és népének daccal megmutatni a száz stadion és ezermilliárdok futballba pumpálását, annak helyességét és egyedül üdvözítő voltát, fodbalistáink, fiaink, nemzetünk büszkeségeinek kapitánya, Dzsudzsák Balázs szólott a népekhez a nemzeti televízón (száz milliárd), úgymint M4, keresztül (még a nemzeti gyűlölet egy perce előtt, valamint után, tehát közötte), és azt mondta nekik, legyenek jók, ha tudnak.

A stadionban ne zsidózzanak, ne niggerezzenek-huhogjnak, ne induljon a vonat sehová, zászlókat ne égessenek, ne tótkurvaanyázzanak, mert azt az UEFA nem szereti, és összevonja a brezsnyevi szemöldjét netán. Mondjuk, ehhöz képest a Nemzeti Sport az este kilenckor kezdődő fodbalmeccs tudósítását délben elkezdte vagy húsz kiküldött – mármint utcára küldött – tudósítóval, akik magukhoz nyúltak nemzeti boldogságukban, hogy a nemzet szurkolói füstbe borították a nemzet fővárosát, ahogyan készítették a lelküket a nemzeti csapat nemzeti fellépésére. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Viszont nem is erről akarok mesélni, ez csak úgy kicsúszott, mert nem vagyok fegyelmezett, pedig a nyár ellobbant már. Szóval, ott tartottunk, hogy ez a Dzsudzsák, mint nemzeti csapatkapitány szólott a nemzeti szurkolókhoz a nemzeti televízióban, mert mondták neki, hogy szóljon. Ott ült a nemzetiül egyáltalán nem tudó Rossi kapitány mellett a nemzeti leplek előtt, és szép szavakkal mondta el, amit el kellett mondania. Csak olyan furcsa volt a manus, nem nézett a kamerába, s azon keresztül természetszerűleg a nemzet szemibe. Mondok, mi a rosseb baja van ennek, hogy szégyelli magát, vagy mi a franc?

És akkor, mint Buddhába a megvilágosodás, úgy hasított belém a felismerés, hogy Kázmér, cseszd meg, ez olvas. Olvassa, amit eléraktak, bassza meg. És tényleg, mondta a leckét asztalra, illetve a papírra szegezett tekintettel, hadarta gyorsan a kötelességet, még csak nem is hangsúlyozott, olyan volt, mint egy rosszul sikerült robot. Szájtátva álltam (na jó, ültem), és a boldogságtól föl-, fölkiabáltam. Viszont, mert romlott is vagyok, nem csak gonosz, kerestem a hátsó szándokot egyből, mert ez az élet. Elsőre azt hittem, dicsekszenek, mutatják, hogy nem hülye ez, olvasni is tud, amellett, hogy jól fésült, ilyenek.

De, ahogyan a mondanivalót, a nemzeti tartalmakat hallgattam, tudtam már, hogy se nem a dicsekvés, hogy milyen okos, betűismerő nemzeti kapitányunk van nekünk, se nem az ő féltése, hogy lányos zavarában meg sem tud szólalni, szóval nem ezek munkáltak a szeánszon. Hanem, hogy a nagy, nemzeti színdarab, aminek a részesei vagyunk – és ez a szerencsétlen Dzsudzsák is – ne legyen fals és disszonáns, hogy minden klappoljon és illeszkedjenek a fogaskerekek. Hát, hogy épp a szerencsétlen Dzsudzsák nyilvánulhatna meg spontánul, ha még maga a kedves vezető sem tud soha, az is olvas, nehogy baj történjék.

Ilyen felolvasás az életünk. Kommunikációs színjáték, amelynek adott időben kijelölik a fő irányait, a csapásvonalakat – rezsi, migráncs, Soros, család, nemzet -, és ebben a rézsűben még a hívószavakat is előírva folyik a mantra a nemzeti médiából, a nemzeti képviselők pállott szájából, hogy az ember nem tudja, álom-e vagy valóság amiben él, hogy mi az igaz és mi nem, mi a tény és mi a hazugság. Parancsokká és útmutatásokká egyszerűsödött a világ, csak azt kell eldönteni, részt veszünk benne vagy nem, hiszünk vagy nem, élünk vagy halunk. Ez mindenkinek a saját bejáratú nyomora azonban.

Az ellenben nem, hogy mi marad a nemzet fejiben, amikor már nem mondják meg neki, mit illendő és mit kell gondolnia. Itt áll majd üres, lukas fejű polgártársakkal a nemzet, karjai, agya mint Chaplin „Modern idők” című remekében a gépiessé váló munkás-állaté, még akkor is ugrándoznak, húzzák a nem létező csavart, amikor az már ott sincs. Munka alapú társadalom, Isten, haza, család – így gyalul le Orbán, plusz a nemzeti maszlag. Ez volt abban, ahogyan Dzsudzsák gépiesen olvasta a szöveget, ahogyan azt is felolvasta volna, hogy öljünk meg minden meleget, vagy tosszunk meg minden kecskét. Szaporodnak a jelek, kedveseim, tele vagyunk rosszra mutató jelekkel dögig. Úgyhogy, dönteni kell, mi legyen. Mi is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum