Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,
2 hozzászólás “Miben él ez a nyomorult nemzet?
  1. Yeti szerint:

    Nna most már értem, hogyan került nemzetiszínű szalag a terhes nőnemű nagy hasára!
    A jelenleg független pasijáról.
    https://hvg.hu/itthon/20190828_Kedvcsinalo_kismamafotokat_posztolt_Duro_Dora

    A nemzet nyelve meg alighanem a csutkányban él,H-turul.

  2. trikolor szerint:

    “mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett.”

    Még nem lett, csak lehet. Mindaddig csupán biztosjelölt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!