Nyomorultak

Amikor a második nagy háború vége felé a szövetségesek vagy az oroszok fölszabadítottak egy-egy koncentrációs tábort, a katonák jóváhagyólag félre néztek pár órára, hogy a volt megalázottak közül, akiben még volt annyi élet, azt tegyenek kínzóikkal, amit csak akarnak. Túl a bosszú és megbocsátás egészen izgató és mélységes kérdésein, ahogyan a volt rabok rázúdultak addigi fogva tartóikra, a korabeli felvételek tanúsága alapján a náciknak az elégtétel folyamán, amely egyenes út volt a halálba, olyan volt a szemük, mint a semmit sem értő patkánynak, amelyet elevenen falnak fel, és néz kifelé a kígyó szájából.

Ugyanígy a szabaddá lett városokban, amelyeket nem bombáztak vissza a középkorba, és még pislákolt bennük az élet, a kollaboránsokat, a nácik volt macáit kopaszra nyírták, és homlokukon horogkereszttel tették közszemlére a tereken és utcákon, és nekik is ilyen volt a szemük. Ezekben egészen halvány halálfélelem, csöppnyi megbánás, de leginkább az látszott, hogy nem értik az egészet, hogy történhetik ilyen velük, mert nem fogták fel az addig elkövetett bűneiket, vagy, ha igen, bocsánatosnak vagy egyenesen szükségszerűnek tartották, az elszenvedett inzultust pedig igazságtalannak.

Ilyesmik jutottak először az eszembe, amikor Szombathely lerongyolt városa tegnapi közgyűlésének elejét nézegettem, amely bejelentetten arra szolgált, hogy a várost felszabadítsák a Fidesz-es rabigából. Ez meg is történt, viszont az egész pörformansz nem volt tanulságok nélkül való, és nem szerzett felhőtlen örömöt egyáltalán. De nem azért, mert olyan kényes lenne az ízlésem, hanem, mert túl sokat tapasztaltam már ahhoz, hogy csűrdöngölőst járjak olyan események miatt, amely szereplői azt hiszik, hogy történelmet írtak, holott csupán lapoztak egyet a kifestőkönyvben. Nem a felszabadítók voltak a hatalmat átvevők ugyanis, hanem a szabadjára engedett foglyok.

Én könnyen vagyok az ítéletemmel. Nekem az az oldal, amelyik most erőt demonstrált, hatalma ormain sem adott semmit, amit emezek elvehettek volna, és koncot sem várok a szerepcserétől. Holott persze, hogy ezek győzelme éltetett mégis, ezért tevékenykedtem, írok végtelen évek óta, s majd ezután is. A két oldal között számomra csupán esztétikai és etikai különbség van, bár ez sem semmi, ha meggondoljuk, hogy megkezdődhet az az idő, amelyben a szimbólumok szintjén persze, de nem írják elő, hogy mikor járhat az ember WC-re, és jelen helyzetünkben a szabadságnak ezt a fokát is nagyon meg kell becsülni. Ennyi történt Szombathelyen, nem több, de azért slágvortokban mondok ezt-azt a muriról.

Mint az ismeretes, egy kis csetepaté után az eddigi ellenzék megszerezte a többséget a közgyűlésben, és a demokrácia egyelőre meglévő játékszabályai szerint az egy szavazatnyi fórjával pedig azt csinál, amit csak akar. És sokat akar, a mindent értelemszerűen és nagyon helyesen. Az történt a közgyűlésben, hogy az ellenzék frissen megszerzett öntudatával átszabta a napirendet, bejelentette, hogy mit óhajt megszavazni, mit nem, és egy lassan araszoló úthenger összes öntudatával elkezdte a földbe taposni a Fidesz-es bohócokat, akiknek ekkor kezdett el csillogni a szemében a fölzabált patkány riadalma.

Akkora volt a csodálkozás, hogy a polgármester két órás szünetet rendelt el hirtelen, sorokat rendezni, és riasztani városunk gauleiterét, aki nem más, mint a gukkeros volt honvédelmi miniszter, eddig élet és halál ura a tartományban, Viktorunk kinyújtott karja. A szünet után elsőként az átállt alpolgármester – akinek az új többség köszönhető – fölmentését akadályozták meg a forradalmárok. Ekkor eldőlt minden, hogy ott és akkor megtörtént a trónfosztás, polgármesterünk is nyugtázta a dolgot azzal, hogy annyit böfögött, a várost a bevándorláspártiak kezébe taszították, amitől hányingere lett az embernek, és ez a különös érzés az egész előadás alatt meg is maradt.

Ám teljesen érthető módon, mint amikor a vádlottra kimondják a halálos ítéletet, s ettől megnyugszik, a Fidesz-es fiúk szeméből eltűnt ekkor a riadalom, öntudatra ébredtek, és újólag igazolták, hogy mért kell őket elküldeni a francba. Innentől a forradalmárok szivárvány koalíció és bevándorláspárti többség volt a szavaikban, csillogtatták a fenenagy önérzetüket, erkölcsi magaslataikat, amitől az embernek felfordult a gyomra, a szivárványosok viszont csak röhögtek, ami lehet, hogy stratégiailag helyes, de taktikailag nem tűnt annak. Viszont a már felfestett úthenger ekkor megkezdte kíméletlen útját, és tiport le minden narancsot, hogy csak úgy fröcsögött.

A szivárványosok SZMSZ-t módosítottak, szabad információáramlást írtak elő, megtiltották a köztisztviselők és az önkormányzati cégek vezetőinek a politikai állásfoglalás kinyilvánítását. Voltaképp kipucolták a ganajt a szombathelyi közéletből, miközben a Fidesz-es fiúk egymást fényezték, elkezdték faragni a polgármester szobrát, ÁVH-t és jeges hajnalon kis kullóval menekülést vizionáltak, meg politikai leszámolást emlegettek. Az is volt. Az új többség nem reagált a mocskokra, olyannyira nem, hogy már szinte könyörögtek nekik, vitatkozzanak, de nem tették, csak kérlelhetetlenül szavaztak meg mindent, amit elhatároztak. Egy jeges tekintetű bérgyilkos öntudatával a Fidesz azt kapta, amit eddig ő tett.

Háborúban így kell ennek lenni, elfoglalni a hídfőállásokat, amelynek a legfontosabb eleme, hogy hatalmuk hatodik órájában azonmód rúgták ki a helyi tv igazgatóját. Ezekkel pedig, amit gyorsan-gyorsan elintéztek, úgy összességében az őszi választásoknak ágyaztak meg, maguk felé billentve a sajtó nyelvét, amiből kitűnt, ezek sem különbek, csak épp az inga a másik oldalára lengett ki. Az ember a Fidesz-es fiúkat nem gyűlölte. Érzelem, ha volt benne, a kártevőtől való ösztönös irtózás, emberi megjelenésében az ennek megfelelő megvetés volt és maradt is. Ám jó azt látni, amikor a nagyképű pökhendiséget pofán rúgják, mert az ember esendő és van benne igazságérzet.

Főleg akkor jó ezt nézni, amikor a gauleiter délután lóhalálában tényleg megérkezett, és tehetetlen volt, mert odalett a hatalma. Csak a péppé vert seregét nézhette, és kínjában ő is bevándorláspártizott, ami már oly mértékig unalmas, hogy kár is emlegetni. Ezeknél bárki, még a juhász kutyája is jobb, megkövetve persze a juhászt és a négylábút is. Nem egyebek így a fiúk, hatalmuktól megfosztva, mint szerencsétlen, vergődő nyomorultak, akiknek azonban fene nagy az öntudatuk, de idővel az is lelohad majd, így bukott meg a Fidesz Szombathelyen végleg, vagy csak átmenetileg. Elég jó móka volt, de katarzis nélkül, mert az egész cirkusz alatt a legkevesebb szó most is a választópolgárról esett. Így ma hajnalban azt konstatáltam, itt szeles, felhős az idő, amitől hasogat a derekam.