Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, úgyis jómunkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít a tízparancsolat, rezsi már úgysincs, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélybe kerül, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum