Nézz mélyen a szemembe!

A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.

Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.

Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.

Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.

Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.

Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
2 hozzászólás “Nézz mélyen a szemembe!
  1. Yeti szerint:

    Sajátlábaséknál királyfi ugyan akad, no de melyik lenne a Yorick?
    Azt már elgondolni se tudnám, suttyó eset hogyan lenne.
    “Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?”

  2. Jane Doe szerint:

    Jellegzetesen hajnali teendő egy van még hátra, hívni kell hozzá a megfelelő szakembert: “Doktor Kotász! Doktor Kotász!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!