Rosszkedvem tele

Olyan mennyiségben és olyan gyakorisággal történik aljasság és gyalázat lángoktól öleltünkben, hogy az ember már választani sem bír közülük. Miről meséljen, miről magyarázzon, hogy fennmaradjon az utókornak, meglegyen a bizonyíték, ha eljön az óra, és a maiak is tudják azért, hol is élnek, miközben győzelmi jelentések borítják el a levegőeget, és a gyűlölet persze, hogy azt se feledjük.

Utólagos szíves engedelemmel ezért máma magammal foglalkozok, így ne tartson velem, aki nem akar, bár azt hiszem, lesz haszna ennek is, ha jól odafigyelünk. Tegnap két dolog lökött oda, hogy most a köldökömet nézzem, és a kerek lukba meredve messzeható szavakat rakjak össze mégis, és az első ezek közül, hogy meg lettem róva. Nem is ez magában, mert gyakori az ilyen, rendszeres a kurvaanyámmal elegyest, hanem a mért.

Holmi atlétikai világbajnokságról elmélkedtem a Mikulás eljövetelének napján, hogy mért nem örülök a dolognak. Furcsa és szomorú analógiákat láttam ugyanis a CEU elűzésével kombinálva az örömöket, és akadt olyan nyájasom, aki ezt nem nézte jó szemmel. Nem tetszett neki a szöveg, mert, mint mondta, a jóból csak a rosszat látom, ha aztán az ellenoldal aratja le a babérokat, akkor hozsannázok majd, így most csupán acsarkodok.

Érdekes ez, mert ekkor néztem le a hasamra először, másodjára pedig akkor, amikor Boros Péter elvtársból bizonyos nemzeti ébredést vizionálva előbújt a nyilas lélek teljesen. S nem azért, mert – mint sokan tételezik – vén szenilis, hanem, mert ilyen. Ez a veleje neki, és egyre hangosabb. Már rég megállapítottam, hogy nácik ezek, meg is írtam, és két napja meg azt vetették a szememre, hogy NER-nek neveztem a rendszert, ezzel pedig beálltam a szekértolói sorába.

Mindezek így együtt hozták elő bennem a késztetést, hogy máma én innen el nem megyek addig, míg ki nem derítem, ki vagyok, és hogyan lettem azzá, aki vagyok. Végtelen évek óta verem már a tamtamot Orbán Viktor Mihály ellen, és nem divatból, vagy mert jól esik, hanem genetikus okok miatt. A köldökömből azt láttam meg ugyanis, hogy nem vagyunk mi egymáshoz valók egyáltalán, illetve még ennél is nagyobb a baj.

Mégpedig, mert végigvizsgálva a cafatos lelkemet, azt kell megállapítanom, hogy miközöttünk antagonisztikus különbségek és ellentétek húzódnak olyan félreeső dolgokban, mint politika, kultúra, nyelv, etika és esztétika, filozófia és szakralitás, majd végezetül egzisztencia. Ebből pedig az tűnik elő, hogy a teljes lényem, az egész szervezetem tagadja őt, ami velem történik tehát, az determinált, így, ha visongok, az nem acsarkodás, hanem lélegzetvétel, s ez az egyik.

Ezen túl védelmemre még előadom, hogy úgy nagy általánosságban újságíró volna az ember, és, amikor ez még szakma volt – ejj, Monika, Monika -, azt tanultuk róla, hogy a regnáló hatalmat ellenőrzi, mert ez a dolga. Ebből következik, hogyha valami valószínűtlen okokból kifolyólag, mint azt bírálóm vizionálta, 2023-ban már az összefogás aratja le a babérokat, én hozsannázok majd.Nem fogok.

Több oka is van. Az egyik, hogy végignézve a sormintán az mutatkozik: 2010-ben tán meglepetésre, ’14-ben ordas hibák miatt, ’18-ban pedig csalással elegyest, de meglett az a kétharmad. Így, egy új, eddig még ismeretlen – hadsereg, TEK – tényezőt bevetve 2022-ben is meglesz az, aggodalomra tehát semmi ok. Az összefogás semmit nem arat, nekem megmarad a mondandóm, az országnak pedig a trutymó.

Így, mivel toleranciám zéró a hatalommal szemben, ha úgy tetszik, acsarkodni fogok, míg be nem fogják a pofámat. Ennek csak egy módja lehet, hogy, mint Fábián kolléga a minap megírta, eljön értem a nagy, fekete autó. Mert végtelenül szabad vagyok, elvenni tőlem semmit – állás, pénz, lakás, autó, család – nem tudnak, vagy elvisznek vagy lelőnek. Mondhatni megtestesül bennem az ideális antifasiszta.

És még tovább, de ezt már magamhoz való miheztartás végett mesélem el, kérlelhetetlenségem széles körű. A rendszer irányítói ebben az olvasatban köztörvényes bűnözők, a haszonélvezői tettestársak, az együttműködők – és ebben az ellenzék is benne van – kollaboránsok. Nem büszkélkedésből, de szidtam őket is eleget, ám ez az aktus most már halottgyalázás lenne.

Így állunk hát, ezt üzente nekem a köldököm mindnyájunk okulására. S ha ezért azt kérdezed, most jobb, azt felelem, nem, egyáltalán nem. Csak, hogy ezen a héten átlépett egy olyan határt a rezsim, amely a legsötétebb történelmi korokat idézi, jó volt tisztázni tehát, hogy ezek után mit várhatok magamtól, és mit várhat a közönség. Ezt, amit föntebb elmeséltem, s mindezek után elégedetten rágyújtok. Azt hiszem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum