Lakat a záron

Most, hogy a tegnapi székfoglalóval Orbán et. tulajdonképpen mindhalálig kijelölte a nyüves helyét az ország élén, és abban is biztosak lehetünk, hogy a kétharmadjával megteremti annak a lehetőségét, hogy ott is maradjon, amíg csak szuszog, voltaképp minden lényeges kérdés el is dőlt. Több figyelmet nem is érdemel a beszéd, ugyanolyan közhelygyűjtemény és hazugsághalmaz, mint amit eddig is prezentált, különben is, ez csak duma, a lényeg az, amit tesz, és, hogy kérünk-e belőle vagy sem.

2030-ig tervez a Kárpát-medence élén, mint megtudhattuk, csak aztán fog istenné válni, hogy földi maradványait az ő piramisában, a kontroll nélkül épülő Puskás stadionban helyezzék majd örök gyalázatra. De addig is itt lesznek nekünk a dolgos vagy dologtalan hétköznapok, amiket vagy el kell viselni, vagy fölkötni magunkat, vagy elmenekülni. Más lehetőség nincsen, viszont a választás már nem csak habitus, hanem lehetőségek és egészség kérdése is, hogy vonszolja-e még magát az alattvaló, így voltaképp az ember sorsa a valaha volt hazájában determinált.

Víziónknak arról, ami lesz, nem muszáj lenni, mert már itt van, a jövő elkezdődött. Babramunka következik csupán, apró finomítások, a diktatúra kerekre csiszolása, a maradék nyílt ellenállás megtörése, tapsoló gépek tenyésztése, béke, borzalom. Bevégeztetett, a rendszer irreverzibilis, és ezen semmilyen hiszti nem segít. Egyetlen kérdés van csupán, hogy ennek így kellett-e történnie szükség szerint, és az a válasz, hogy igen. Már Antall alatt eldőlt, Kádár, Horthy és Ferenc Jóska alatt, meg Mária Teréziának életünket és vérünket alatt eldőlt, hiába minden.

Szolganemzet vagyunk, és jól érezzük magunkat benne. És persze kellőképp ostobák is. Nem jobban, mint más népek, de éppen eléggé ahhoz, hogy jobbjaink mindig elmeneküljenek. Minden magyar eredmény, az összes Nobel díj, másutt született, az itt maradó tehetségek öngyilkosok lettek vagy agyonverték, tarkón lőtték őket, börtönbe kerültek vagy diliházba. Az ordító középszer tud etalon lenni csak itt, ennek mintapéldánya Orbán is. Hogy itt ül a nyakunkon, nem az ő érdeme, hanem a magyar nép gyalázata, a ki nem állított bizonyítványa csupán, benne az elégtelennel. Nem vagyunk mi életrevalók, sem erre a világra.

Ez, amit művelek itt, nem lemondó belenyugvás, bár az is lehetne, hanem a helyzet fölmérése csupán, a csalás nélkül szétnézés könnyedén gesztusa, és a hogyan tovább fölötti elmélkedés. Bár ez voltaképp április nyolcadikán éjféltől tart, viszont a jelek szerint soha nem is ér véget. Ölég szar abba belegondolni, hogy a pár ezer oldal, a többmillió szó és betű, amit az ellenállásban leírtam, voltaképp teljesen haszontalan volt. Viszont ha az embernek ez a sorsa, akkor nincs mit tenni, mint folytatni, míg el nem fehérül a száj is.

Mert voltaképp ez tart életben, meg az a mikroklíma, amit a barlangomban a zenéimmel, a könyveimmel, a filmjeimmel kialakítottam, és amit úgy lehet megőrizni, ha az ember bezárja az ajtót, az ablakot, és a kulcslyukon keresztül nézegeti, mivé lesz a világ odakint. Én kérek elnézést, hogy a gyöngeség jelét mutattam ezen az éjjelen és hajnalon, ám, mivel tegnap hivatalosan is elkezdődött az ez új életünk nekünk, meg kellett húzni azt a rohadt cezúrát, és dönteni, hogyan tovább. Menekülni öreg vagyok, kussolni ellenben fiatal, ezért írok, mert ez az élet, és mért ne tenném, amíg lehet. Maradjunk ennyiben egyelőre, és nézegessük a száraz puskaport.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum