Amikor vége lesz

Egyszer majd a pisáló kisfiú városában a bácsik megunják, hogy egy tahó köpcös meg a bandája folyamatosan belehugyozik a zongorába, aki a budija tövében, az avas szagú parasztudvaron nem tanult jó modort, és nem tud késsel-villával enni. De ezt még elnézték volna neki, mert vele ellentétben volt gyerekszobájuk, ám az már minden határon túlment, hogy feji őket, ellenben szidja az édesanyjukat. A nyakukra hozza az oroszokat, minden épeszű határozatot megvétóz, terroristákkal cimborál, ellopja a pénzt, amit a magyar népeknek adtak, hogy kikeveredjenek a jurtából, követelőzik és sunyin veri az asztalt. Emellett ipari mennyiségben hazudik, és a szeme sem rebben, bomlaszt és szervezkedik, egyszóval közveszélyessé válik az egész közösség számára. Akkor ezek a bácsik azt mondják, hogy lófaszt ennek az alaknak a seggébe, és elzárják a pénzcsapot, amitől a fellegekben repdeső gazdasága azonmód áll fejre és fordul fel, mert nem iramlanak a megmentésére sem a Kolják és sem a sárgák, amit ő csak hisz a hülye fejével, mert nem tényező egyáltalán. Légypiszok csupán egy óriási sakktáblán, még csak nem is paraszt, hiába hiszi magát vezérnek a szerencsétlen, agyalágyult, kókler őrült a kényszerzubbonyában.

És lesz fogaknak csikorgatása, izsajási átkok, de minden hiába lesz. Mert eljő az eseményhorizont, ilyen csillagos dolog, amikor a fekete luk elkap, és már soha nem is ereszt, mígnem az iszonytató gravitáció örökre beszippant, ledarál és megemészt, és nincsen visszaút soha, csak a nagy zuhanás. A városok határaiba toszott összeszerelő üzemek azt mondják, huss, és szerterepülnek szabadabb tájak felé, a lebutított, bamba népek pedig néznek, csak néznek ki a fejükből, és iramodnának nyugatabbra, de már késő lesz, és nem lehet. Semmit nem lehet. A stadionok gyepén fölüti a fejét a dudva, a muhar, a betont megporlasztja a bimbózó pitypang, és a Kerényi nem írja meg. Az országot elborító térkövek kilazulnak, az utak fölhólyagosodnak, beomlanak, a tévéből pedig ömlik a győzelmi jelentés Szűz Máriával elegyest. A bogarak elrepülnek, a madarak elhallgatnak, és kék plakátok maradék cafatjait cibálja a jeges szél. Ekkor a hívők magukhoz térnek évezredes álmukból, és keserű lesz az ébredés, a habonyok lázadnak vagy menekülnek, a kutak elapadnak, odalesznek a vetések, és sivataggá válik a föld, amikor vége lesz. És véreres szemekkel néz majd körül az ember, mivé lett ez az ország, amikor vége lesz. Mert egyszer vége lesz. Szomorú, redves, iszonytató vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum