Lomtalanítás

Az egyik különös pénteken a bohókás Nap úgy határozott, akképp fog sütni egy pöttyet, hogy elvegye az emberek eszét teljesen. Olyan bágyadt lett és mégis forró, amiben benne volt ötmilliárd évének minden tapasztalata, valamennyi furmánya és kajánsága. A népek pedig tényleg meghülyültek, mert elkezdtek mindenféle tárgyakat hordani az utcára. Mintha egy délután akarnának megszabadulni az összes mocsoktól, akárha azt lehetne, de nem. Ilyet persze nem tudtak a jámborak, és csak cipelődtek konokon.

Odarakták az életüket a bugyborékoló aszfaltra. Kanapékat, hálószobák tudóit, sütőket, rezsókat, hülye ünnepi vacsorák hordozóit, függönyök cafatjait, tévéket, zenegépeket, mindent, ami nélkül pár évvel ezelőtt élni sem tudtak volna, megnyomorodtak, hogy legyen, s lám, itt végzik az utca kövén, kivégezve nyilvánosan, nagy közönség előtt. Lukas lábosok, szakadt melegítők, csillárok és fajanszok, minden ott hömbölgött, és senki nem állt föléjük bánatosan, hogy levonja az aznapi igét: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

A Nap vigyorgott, és nem akaródzott neki lenyugodni. Odaszögezte magát az egyik kémény fölé, hunyorogva nézte a cirkuszt. Még csak egyet sem pislantott, de az egész utcát belepte a mocsok. Ezért szelet küldött a vén mókamester a világra, az fölkapott mindent, és lám, a proletárok élete ott lebegett, kúszott-csúszott süvítve és visítva a levegőégen. Bugyogók szálltak a kandeláberekre, csillárok csörögtek kanálisok fölött, míg meg nem jött a felmentő sereg kordékkal, biciklikkel, a szájak sarkában cigarettával és félretaposott cipőben, csakis abban.

Sebészi pontossággal válogattak az utca emlékeiben, összepakolták a lakók szívének szilánkjait, és ezek nem is tudtak róla, hogy a fél életük csomagtartókon gurul a semmi felé, mert már a sarki kocsmában dicsérték az urat. Az asszonyok meg függönyök mögül, kócosan figyelték, ahogy széthordják hajdanvolt álmaikat, és nem látták, csak a Nap, ahogyan sercenve nőttek ősz szálak a hajukba, szemük fátyolosodott, ajkuk fölött pedig a boszorkányok dupla ránca mélyült. Az otthonka ekkor a szekrényben kézen fogta a mamuszt, és elébük állt. Így lettek visító vénasszonyok, mire az uruk részegen hazaért.

De mégsem gördült le a függöny, hogy véget érjen a darab, mert a Nap nem mozdult, készült még valamire a vén mafla. Benézett egy ablakon, egyenest G. bácsi csukott, ámde mégis csipás szemeire pillantott a lukas függönyön át, amitől az utca medvéje egyet mordult, életre kelt, és elkezdte tanulmányozni a rajta kívül eső világot, mint a szemeit felnyitó, frissen látó kölyökkutya. Meglátta a dzsumbujt a flaszteron, a káoszt az égen, és észrevette, hogy a lelke is rendezetlen.

Ahogy támolyogtak haza a férjek, nagyfiúk, özvegyek és nő után epekedő, serkenő bajszú legények, s miközben a díszletet apróra vágott, megrágott és trutymóban úszó sárgarépával szaporították, G. bácsi kölyökkutya szemekkel ugyan, de észvesztő határozottsággal mégis hajigált ki mindent az ablakon át. Nem tudni, honnan költözött erő a karjaiba, de röpködtek a székek, szekrények, lámpák, könyvek, edények és poharak, mintha sértett szerető, s nem kiábrándult vénember lenne. Az utolsó mozdulatával letépte a függönyt, és azt is kiszórta a nagyvilágba.

Ott állt a lakás csupaszon és koszosan, képfoltokkal a falon, csikknyomokkal a padlón, amelyre G. bácsi letelepedett lótuszülésben, s amíg ez a szertartás lezajlott, a kocsmai népség félkörben az ablak elé állt, és nézték. Mentőt nem hívtak, mert megbabonázta őket a látvány, ami nem is csoda. G. bácsinak egyszerre méteres szakálla nőtt, a szoba sarkaiban pipacs ütötte föl a fejét, a plafonról pedig aranyeső szirmai hulltak. A kocsmajárók csak nézték a jelenést, s amint egyikük meglátta G. bácsi lukas cipőjét a flaszteron, feje fölé tartotta, és elordította magát: ez az ő saruja.

Térdre borult az összes, a Nap pedig ekkor unta meg a cirkuszt és alázuhant. Egy pillanat alatt lett éji sötét, a csillagok sem ragyogtak, csak a friss megváltó szemei foszforeszkáltak a szoba közepén reménytelenül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum