Álmaimban rendőrkutya

Per pillanat nincs a kert végiben fügefa, de kicsire nem adunk, ezért kerekded hasammal a cseresznyefa alá vonultam elmélkedni egy forró napon, lótuszülésben csakis. A rigók, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, ezért az egész zöld területet hűbérbirtokuknak tekintik, pedig nem is árverésen vették bagóért. Mégis élénken óvják a nyüves fájukat, seregestül, bár nincs rajta egy szem se, de csak azért is.

Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot.

A kétségbeesés végtelen tengerében alámerülni készültem épp, amikor a teremtő, a karma, vagy Soros György elébem görgetett egy nyomtatott sajtóipari terméket, amelyben a rendőrkutyákról értekeztek. Egyből kijegecesedett a cél likacsos agyamban, hogy rendőrkutya leszek, akárki meglássa. Olyan perspektíva és kényeztetés, ami kinézett az írásból, mindenki szívét megdobogtatta volna, pedig nem is volt álláshirdetés.

A rendőrkutyáknak épp most szállították le a nyugdíjkorhatárát. Korábban kilenc év volt, most addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk ezt megengedi. Embernél ilyen szóba sem jöhet. Ha élvezik a nyugdíjas éveket, a postást sem azért kell várniuk, hogy hozza a nyavalyás huszonnyócat, maximum, hogy a seggébe harapjanak. Egy rendőrkutyának, ha a füle már lekonyul, semmire sincs gondja, sorban állnak érte, hogy házi kedvenc lehessen élete végéig.

Koszt, kvártély alanyi jogon jár, azt sem nézik, hogy magyar fajta-e vagy migráncs, minden korcsból lehet sheriff, nincs se rasszizmus, se nacionalizmus, bónuszként jár a pöttyös labda, az apportírozó bot, karácsonyra meg gumicsont. Ennél többet vénségére ember nem óhajthat. Tárcsáztam a rendőröket. Amikor csöngettek, négykézláb nyitottam ajtót, csóváltam a farkamat, és nyalogattam az őrmester arcát, de semmit sem értett. Beleszólt a vókitókijába, kis idő múlva pedig már hallottam a mentő sivítását. Gyöngéden adták be az ápoló bácsik az injekciót, és olyan jó lett hirtelen. Ringó tengerek, madárdal.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum