Kora délután volt, amikor megnyikordult a pártiroda ajtaja, és belépett rajta egy vézna, szemüveges alak. A szemén látszott, hogy távoli tájakról érkezett vissza, ahol sárkányokkal és más démonokkal csatázott, és mégis, még mindig él.
– Jó napot kívánok. – Rebegte félénken.
– Jó napot, mit óhajt? – Fogadta őt illően a titkárnő, más nem is volt a kék plakátokkal zsúfolt szobában.
– Írtam egy verset, ha valakinek megmutathatnám. – Mondta a szemüveges, és törölgette az izzadságát, amely patakokban zuhogott róla, és kis tócsát alakított a lába tövénél, mintha összehugyozta volna magát, és lehet, hogy így is volt.
– Megmutathatnám valakinek? – Alig jött ki a hang belőle. A titkárnő, mert azért valahol nagyon mélyen szíve is volt neki, megsajnálta ezt az alakot, és lágyan búgta.
– Csak én vagyok itt jelenleg, de, ha gondolja, előadhatja. Nem kér egy kis vizet?
– Nem, köszönöm. – Éledezett ez az ember, és a zsebéből elővett egy gyűrött fecnit, amelyen látszott, hogy alaposan dolgoztak vele, javítások és firkálások tarkították, mutatva az alkotás minden kínját.
– Akkor mondhatom?
– Halljuk! – Türelmeskedett a nő, olyan kérdő féle hangsúllyal. A szemüveges keze remegett, és elcsukló hangon olvasni kezdett.
– Vona. Vona, Vona, vonagyurcsány. Gyurcsány. Gyurcsány, Gyurcsány, gyurcsánysoros. Soros. Soros, Soros, sorossosrezsi. Rezsi. Rezsi, rezsi, rezsieu. Eu. Eu, Eu, eumigráncs. Migráncs. Migráncs, migráncs, migráncsterror. Terror. Terror terror, terror, terrorbotka. Botka. Botka, Botka, Botkanyugdíj. Nyugdíj. Nyugdíj, nyugdíj, nyugdíjvona. Vona. Vona, Vona, Vona.
A nő leesett állal nézett, a férfi pedig beleájulni készült az alatta háborgó pocsolyába, lába rogyadozott.
– Mit gondol? – Kérdezte a szemüveges.
– El vagyok ragadtatva, le vagyok nyűgözve. Ez a tökéletes eszmei mondanivaló, a szavak mesteri egymásba fűzése, és ez a ritmika, ősi nyelvünk csilingelése, tökéletes. Nem gondolt zenei kíséretre?
– De, igen, dobokat képzeltem.
A nő teljesen megveszett, különös fények kezdtek szikrázni a szemében.
– Hármat?
– Pontosan, olyan kongákat, azokkal lehetne kísérni.
– Középen tűz égne, így képzelem. – A nő szeme kifordult.
– Tűz, igen. A szavaló meg körülötte keringve mondaná.
– Remek, remek! Az orrában csontokkal, arca kifestve. – Álmodta meg a jelmezt a titkárnő, és már kiabált. – És mi a cím?
– He? – Lepődött meg a lánglelkű.
– Mi a címe neki?
– Ja, Nemzeti dal.
– Fenomenális – Lelkendezett a nő. – Adja ide a kéziratot.
– Ilyen gyűrötten. – Próbált szabadkozni a poéta.
– Uram, hagyja csak, iktatjuk, lefűzzük, továbbítjuk illetékes helyre. A honort hová küldjük?
– Honort?
– Persze, a pénzt. Csak nem gondolja, hogy nem fizetünk? Fizetünk, utalunk, támogatunk. Azt hiszi, hogy az út szélén hagyjuk, uram? Á, dehogy.
– Azt semmiképp. Itt a cím. – Másik papírt csúsztatott az asztalra. – És mire várható?
– A héten mindenképp. És ha még lenne ilyenje, hozza. Nagy szükségünk van a józan, tisztán látó emberekre, a buzdító, igaz, magyar szavakra.
A költő bólintott. Elköszönt, kilépett a zúgó életbe, és kereste a témát. Legközelebb eposzt ír, így gondolta, és most megy.
Vélemény, hozzászólás?