Rétvári örömapu, Hegel, meg Johnny Rotten

„Hat év alatt harminc százalékkal emelkedett a hangversenyek száma”. „Csökken az abortuszok száma hazánkban”. „A nyugdíjak értéke nem csökkenhet”. „Ötödével csökkent a csecsemőhalandóság”. „Jövőre még több kedvezményt kapnak a családok”. „A rászoruló családok is előre tudtak lépni idén”. „Béremeléssel szorítjuk ki a hálapénzt”. És a legfrissebb, leggyönyörűbb: „Csütörtökön kezdődik az 1,6 százalékkal megemelt nyugdíjak kifizetése”.

Ezt a sok jót mind Rétvári örömapu jelentette be az ország lepusztult talpasainak, hogy örömvirágocskákat ültessen a szívükbe. A vázolt boldogságcunami az utóbbi két hét termése csupán, és soha nem lehet tudni, mikor, hol és milyen klafa hírrel csap le a jólfésült fiatalember a bamba tömegekre, hogy mitől jó most éppen nekik nagyon. Ezt a megállapítást a polgárok észbéli minőségéről nem én tettem, hanem a párt, mielőtt még fölhorkanna a tökeim elvesztését óhajtó hívő sokaság.

Rétvári örömapu kies hazánk boldogságtól csillogó szemefénye, aki szerint az élet itt csudijó. A jólfésült fiatalember a legváratlanabb helyeken leli meg az örömöket, ott is, ahol az egyszerű halandó rendszerint csak gőzölgő szarhalmokat bír fölfedezni, és ennek rendszeresen hangot is ad. Viszont ha a szemüveges alak szólásra emelkedik, rögtön áthatja életünk nyamvadt szövetét a rózsaszínű boldogság.

Ő annyi jó hírt hoz minekünk, hogy fölbukik a sárból a mennyiség-minőség gondja, amit muszáj tisztába tennünk. Noshát, Hegellel kapcsolatban a fölületes marxizmusból terjedt el az a vélemény, hogy a „mennyiség átcsap a minőségbe”. Ez a kijelentés nélkülöz minden alapot, ugyanis „A Kis Logika”, „Lét” című fejezetében Hegel világosan kimondja, a lét elsődlegesen minőséggel rendelkezik, s csak azután veszi föl a mennyiség meghatározását. Tehát ha bármi, akkor a minőség csap át mennyiségbe.

Nézzük hát azt a minőséget, amely Rétvári örömapunál mennyiségbe csapott át. Imhol a nyugdíj, amelynek érkezését föltétlenül kamerák előtt köll bejelenteni, mert Jolán néni megnémult, megbambult, és képtelen megkérdezni a Józsi postást, hogy mikor érkezik a tengernyi éhbérrel. Következésképp azt sem tudja, melyik nap öltöztesse díszbe a szívét az ő kisbolygóján, hogy dicsérhesse pártunkat és kormányunkat. A hála szavainak azért kell fölbugyognia Jolán néni lelkéből, mert az örömapu megmondta: évente huszonnégyezer forint többletet hoz neki a Józsi postás eztán.

Jolán néni nem egy matematikus elme magunk közt szólván, és tán el is hiszi örömapu szavait. Hazudik a ganaj, erre fölhívnánk Jolán néni ugrabugráló figyelmét. A jó hír harsonása szerint 2,7 millió szavazógépnek lesz nagyon jó idén az évi plusz huszonnégy ezrével, nagy gonoszul kiszámoltam azonban, hogy ez cirka havi százezres nyugdíjat tételez, ennyi viszont a nyugdíjas sokaság felének egyáltalán nincsen. Jolán néninek se, sőt, a szomszédban a Pista bácsinak meg pláne nem. Nekik néhány fémlő százas csupán a havi többlet.

De az a másfél millió ember, aki megkapja a havi párszáz extra forintját, nagy dilemma elé kerül, amely a következő: mivelhogy a farhát már a fülén folyik ki, meg nem lehet örökké csak zabálni, meg kell vizsgálni, hogy a hat év alatt harminc százalékkal emelkedett hangversenyek közül valami kortárs magyart, vagy igazi vágyait megvalósítva, fölidézve elsuhant ifjúságát, mondjuk Ramonest vagy egy kis Sex Pistolst, netán a dallamosabb Clash-t válassza. Mert ezekre olyan jól lehet csápolni a járókerettel.

Egyéb gondja most már nincsen a nyugdíjasnak Magyarországon, mert az örömapu azt is elmesélte: „A nyugdíjak most többet érnek, mint két-három éve, hiszen jóval az infláció felett emelték az ellátást, ezzel párhuzamosan pedig csökkentek a megélhetés költségei, olcsóbb lett a rezsi, és januártól csökkent az alapvető élelmiszerek áfája. A kormány bízik benne, hogy sokan tapasztalták az áfacsökkentés hatását, amivel több tízezer forintot spórolhatnak az emberek.” Lófaszt, örömapu! Ezt meg én teszem hozzá Jolán néni nevében.

Viszont mindezt a százezernyi jót hallva lelki szemeink előtt Rétvári örömapu már Hakapeszi Makiként materializálódik, aki – mint az tudvalévő – egy tábla csokiért mindenre hajlandó volt. Mint ez az alak is. Szorongva várjuk tehát, mikor jön el az idő, ahol örömapu így köszön el a permanens boldogság-ámokfutás után: „Véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára, de, ha tetszett, nemsokára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárban, eljövök még hozzátok! Viszontlátásra pajtások!” Ekkor sírja majd el magát Jolán néni, mert rájön, hogy újra gyerek, de Johnny Rotten mégsem lehet az övé, csak a húgyszagú Pista ember a 28/A-ból. Mert az élet nem habostorta, még havi párszáz plusszal sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum