Béla csak nagyon nehezen tért magához fütyörészős kalandja után, és kínosan rossz érzésekkel. Amikor csipás szemeit a világra nyitotta, rá kellett jönnie, hogy nem azért érzi magát úgy, mint akit botokkal vertek agyon, mert ez a másnaposság természetes tünete, hanem mert most kellett végleg rájönnie, hogy mennyire tehetetlen, és mennyire kiszolgáltatott egy alak, akivel tényleg azt csinálnak, amit csak akarnak.
Ettől a felismeréstől rázuhant a magány, hogy majdnem összenyomta, és hiába sürgölődött körülötte a fröccsök ura, őt is csak mintegy tejüvegen keresztül látta, mintha szellem lett volna. Odakint is, az eső elállta után a Szentháromság szobor mellett a föld párát pöfékelt magából, beborítva a két közmunkást, akiknek csak a feje lógott ki az általános gomolygásból, és ők is bajban voltak, mert nem láttak le a lábukig, és így képtelenség volt dolgozniuk a koszlott gerebléjükkel.
Így tűnt el az egész falu egy álomvilágban, ahol minden lassú lett, és várta a föloldozó véget. Béla ekkor még nem andalodott el teljesen, valami Ray Charles idézet kóválygott a fejében, hogy „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált.” Kedve lett volna odamenni az internetes gépezethez, hogy ezt meghallgassa, de amint fölállt a székéről, a kocsma ablaka alatt elbicegett egy duplagyűrűs, kezében nagy fehér labdával, amit a nagyanyja még ezer évvel ezelőtt krizantémumnak nevezett, és akkor tudta meg, mi is van itt.
Hogy temetőbe kellene mennie malomkerényi koszorúkkal, százezer mécsessel, és szívében hamis bánatokkal. Ez viszont nem ment megrendelésre, különben is, a halottai állandóan ott kavarogtak a fejében, minden nap minden percében, és ezen semmiféle kommersz megszokás és díszlet nem segített. Akaratlanul is alámerült hát emlékeinek óceánjába, mert csak az életre tudott gondolni, és amint a halak és polipok elúsztak az arca elől, kisütött a Nap, hajnal volt, és éktelenül kukorékolt egy kakas.
Ekkor jött rá, hogy ötven évet utazott vissza az időben, és ott áll a nagyapja kertjében, ahol nem a halál émelyítő, édeskés szaga, hanem rózsák illata szállott, és nyár volt. Minden egy csapásra bugyogott elő tudatának lucskos és likacsos mélyeiből, és mégis tiszta fejjel nézett szét az elfolyó időben. Mint a moziban, széles vásznon jöttek elő a gyerekkor képei, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha.
Aztán az is fölrémlett ebben az alélós hangulatban, miért nem tudja elviselni a duplagyűrűsök templom-béli óbégatását. Eszébe jutott a nagyanyja és a haverjai, akit kiröhögtek, amikor a vénasszonyok valami iszonyú visítást műveltek előttük a hit nevében – mint most a duplagyűrűsök -, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Látta, hogy semmi nem változott, és az idő körben forog.
Sikoltoztak a hajdanvolt vénasszonyok, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására. És mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztette a gyerek Bélát, amiért az anyja elfakanalazta, igaz, sírva és szüpögve, mert ezt kellett tennie, hogy megfeleljen az anyjának, tehát Béla nagyanyjának.
És eszébe jutott a nagyanyja anyja, a dédanyja, az apró öregasszony, aki, amikor Béla megismerte, már semmit sem értett a világból, és fennen olvasta az újságját, hogy Kádár János a körülbelül titkára lett. Felrémlett a múlt ködéből egy születésnap, az Ómamáé, ahol ott volt az egész elátkozott család, és akik már – Bélán kívül – mind a föld alatt voltak. Nyolcan egy sírban. A dédanyja, a dédapja, a nagyanyja és ennek két testvére, a Nenne meg a Pista bácsi, a nagyapja, az anyja és az apja. Ott hömbölögtek ezek együtt már az idők végezetéig.
Ekkor jött rá, hogy az ő életét a halál határozza meg, ritmikus sort alkotva, ahogyan egymás után hagyták itt és el. Egy nagy, folyamatos temetés lett az egész világ, lineárisan: Ómama, Pista bácsi, nagymama, két hét múlva nagypapa, Nenne, apa, anya. A dédapját nem ismerte már, viszont, amikor az anyja még élt, rákényszerítette, hogy a kórházi ágyon halva fekvő apjától elbúcsúzzon. Olyan sárga volt, mint a tök, és olyan nyirkosan hideg is, amint kényszeredetten puszival küldte el őt valahová, az ismeretlenbe.
És eszébe jutottak persze apjának szülei is, az apai nagyapa, aki valami mulatság után a fotelt képzelte klozettnak, és beleszart, magunk közt szólván, majd az Irent hívta, hogy pucolja ki őt a gyalázatából, és az Iren is halott volt hát, persze. És ez a nagyapja volt, aki, amikor kiterítve feküdt a koporsójában, a felesége megpaskolta a dobozt, és így búcsúzott: Te vagy aptya? Jóvan aptya. Két hét múlva ment az ura után. Béla, ahogyan mint a haldokló, lepörgette az egész rohadt életét, rájött, hogy a sorban senki sincs már előtte, azaz: ő következik.
Mindez nem kavarta fel különösebben, mert nem volt mit itt hagynia, hacsak nem a fröccsök urát, akit egyedül viselt el fenséges magányában. S míg a halottai már nem hatották meg, mert megszokta a hiányukat, most elpárásodó szemmel nézett a barátjára, akivel mégiscsak egy kaland volt az evilági élet, és most jött rá, hogy kár volt fölnőni. Szüpögött egyet, amire a kocsmáros fölkapta a fejét. – Mi az isten bajod van már megint? – Ezt szegezte neki, de Béla még őt sem engedte be lelkének mélységes bugyraiba.
– Sose halunk meg, férgek, istenek! – Ezt kurjantotta bele a világba, és inni akart megint. – Adj egy vodkát! – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, és amíg a kocsmáros csorgatta az italt, arra az elhatározásra jutott, hogy befűzi a filmet, és alaposan végignézi az egész redves életét eszmélésétől eddig a pillanatig, mert végtére meg akarta tudni, ki is ő, és hogyan lett azzá, ami. Ehhez pedig csak a nyirkos földben szuszogó halottak segíthették hozzá. Fölhörbölte az italt, és elindult a nagy utazásra. Kilenc perccel nyolc óra múlt éppen.
Vélemény, hozzászólás?