A szegénységről óhajtanék írni, ami nem újdonság, és a mai Magyarországon nem különösebb kunszt, de olyan bötűvető emberként, akinek egyelőre még jut felület, hogy kifejthesse, amit az őt körülvevő világról gondol, mindenképpen áldott lehetőség, és felelősség is ugyanakkor.
Magyarországon hárommillió ember él szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben, derül ki az ombudsman beszámolójából, és ő arra is figyelmeztet, hogy a mélyszegénységben, kirekesztettségben élők önerejükből nem tudják megváltoztatni életkörülményeiket, ezért az államnak többletkötelezettségei vannak. Általános tapasztalat, hogy a közfoglalkoztatás nem vezet vissza a „rendes” munka világába, az új generáció mobilizációs esélyeinek javítása nélkül pedig a szegénység bővített újratermelésére lehet számítani. Nem csak számítani lehet, látni is, mindennap ott van az utcán, de amikor felsüt a Nap, már jótékonyan eltakarja, viszont, ha elég korán kel az ember, akkor közelről láthatja.
Mindez kényszerített, hogy nézzem meg, mi van ezen az órán a magyar ugaron. Meg arra is, hogy végre leüljek önmagammal szemben, a saját szemembe nézzek, és elmondjam a másiknak, hogy én édes fiam, próbáld meg ez alkalommal indulatok nélkül szemlélni ezt a világot – annak is a szűkebb szeletét, amelyet Magyarországnak neveznek -, nézd meg minden oldalát, forgasd ki, rázogasd meg, lesd meg, mi potyog ki belőle, vasald élire, és úgy tedd a szék támlájára. Ezután szemlélgetheted. Így lett.
Vasárnap hajnal volt, ami hét óra az ünnepi napon. Nekem magamnak – mivelhogy bagoly vagyok –, késő délutánnak számít, és ölég nehéz kivárni, de azért megy ez is, hiszen világít a számítógép képernyője – vagy a képernyő számítógépe -, tökmindegy. Az igen korai órák alkalmasak arra, hogyha nem is végez vele, de legalább az eleje meglesz alapon dolgozni kezdjen az ember, mert azt köll. Nos, ilyes környülálásokkal nyomogattam a billentyűket most is, amely nap épp vasárnap volt, de a kötelező foglalatosság megvilágosította a derengést, amíg kinyitott a bolt, hogy megvegye a kiflit a ’zember.
Ezen órákon a guberálók már végeztek az éjszakai műszakkal, ilyenkor szütyőjük már tömve kincsekkel, és ők is arra várnak, hogy a szezám feltáruljon, és a kikapirgált üvegeket álmos szemű boltos kisasszonyoknak nyújtsák át, ami meglehetős sokat ér, amint az be is bizonyosodott a pénztári sorban előttem kornyadozó emberről, aki fehér fecnivel, amelyet az üvegek rögvest manifesztálódó ellenértékeként szorongatott, és izgult, hogy ér-e valamit. De semmi baj nem történt, a fél kiló kenyér, amit így a visszaváltás után megkapni akart, hamarosan a tulajdonába került a bolti piros kosárba, és még kapott visszajárót is, majdnem háromszáz forintot. Isteni öröm terült szét az arcán, pedig a mise odébb volt, pedig most épp abban a pillanatban nem harangoztak a környéken, amely kongó hang azonban minden időszakot beterít megszakíthatatlan zúgásával, jelezve az egész lelohadó környéknek, hogy ki az Isten a háznál, ha akarja, ha nem. Habár nem teszik ez nekem csöppet sem.
Persze a rohadt rigók, ők tehetnek mindenről. Megvan ugyanis az ösztöntől vezérelt, de nem tudom, mi által kódolt eszelős tulajdonságuk, hogy napkelte előtt körülbelül fél órával kezdenek el észveszetten danolászni a maguk módján, és mivelhogy nyár van, nyitva az ablak, így az ember harsogásuk miatt kénytelen velük együtt kelni, aztán útra indul a bolt felé társadalmi képleletet venni, ily módon hasznosak is ezek a fütyörésző madarak, tán ha hamarosan a Sándor-palota előtt is ezt tennék, változna valami, de ebben semmi reményem sincsen.
A Gallup közvélemény-kutató OECD-tagországokat érintő kutatása szerint a szervezet tagjai körében növekszik azon emberek aránya, akik nem tudnak megfelelő mennyiségű élelmiszert vásárolni családjuknak. Az arány Magyarországon igencsak elkeserítő: a gyerekkel rendelkező családok körében majdnem felével fordult már elő az elmúlt egy évben, hogy nem tudták a szükséges élelmiszert megvásárolni maguknak és családjuknak. A helyzet ráadásul 2007 óta rendkívüli mértékben romlott hazánkban a kutatás szerint. Meg szerintem is, mert látom azt, amit Budapesten nem óhajtanak észrevenni.
De más is van. A bankok már tiltják a kis nyögdíjat harminc százalék fölött is, így az OTP hitelt törlesztő bácsi (néni) kukázni kényszerül a „világgazdasági válság” miatt. Nos, tud venni a Tesco-ban egy kis sárgarépát, amit napokig majszolgat a visszaváltott flakonok árából. Pedig éppen most pakolják a tonnányi árut a Tesco-ban. Csirkecombot, kacsacombot, húst, tejet, etc., viszik bezúzni a szemétbe. Visszaélésre ad okot, ugyanis könnyen be lehet csempészni egy kiló friss kenyeret a négyszáz kiló egynapos kenyér közé, ezért inkább megsemmisítik – mondják. Az öreg a szájában lévő sárgarépát majszolgatva nézi a kamionok bepakolását, az áru szemétbe szállítását. Nekem ez felháborító, és vérlázító akkor, amikor emberek kukából esznek, és éheznek.
De nem csak az étel okoz gondot. Ma Magyarországon még mindig 170 ezer gyerek él olyan lakásban, ahol nincs wc, 136 ezer, ahol nincs kád vagy zuhanyzó, 197 ezer gyerek otthonában nincs áram, és 620 ezer lakik penészes vagy beázott lakásban. Annak ellenére, hogy a gazdaság lassú növekedésnek indult, tovább mélyült a lakhatási szegénység Magyarországon – állapítja meg legújabb jelentésében a Habitat for Humanity. Istenem, a boldog „átkos” évek. Ugyanúgy nem volt pénzem, de nem Wass Albert volt a menő, nem alakították át a tereket, és nem akarták felszántani a Városligetet. Nem volt „keresztény” színház, és akkor is találtam munkát, ha nem volt ismerősöm. Hittem a jövőben, amit ezek a kollégiumi fiúk zsebre vágtak.
Így vagyunk, és jószerivel arra a szintre jut el az ember, hogy már nem is akarja – mert nincsen neki kedve hozzá – ésszerűen szemlélni a világot, arról gondolatokba rendezetten valamiféle nézetet leszűrni, közzétenni, hogy netalán – véli az irkáló alak – hatást, reakciót váltson ki, mert úgy tűnik, nem változik semmi.
Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, megváltozott a szavak jelentése is. A televízióban, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.
Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag. Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés. Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig. Nem így van, ennek az ellenkezője van.
Ezért alakult ki bennem a képzet, hogy el óhajtanék menni innen a büdös fenébe, Mikes Kelemen akarok lenni, Rodostóban lavázni, hallgatni a tenger mormolását, a futó szelet, annak zúgását, egy lenni valójában a bujdosók közül, habár ezt mostan is teszem, rejtőzködök, fütyörészek az egyre nagyobb számban és egyre több alakban kifejlődő brigantik elől. Így megy ez. Mert honnan tudom én, hogy mikor látnak meg hirtelen? Nem, ezt én nem tudhatom, aztán mégis minden lassan kihüvelyeződik, kialakul, amikor már ott tart a ’zember, hogy az ismerőse óvva óv a mobilon, hogy ezt lehallgatják szerinted, és az eredendő röhögés kínját levetve végül be kell látnom: lehet, hogy igaza van, lásd épp Vodafon., így persze:
„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)
Itt tartunk, amikor legutoljára kompromisszumokat kötöttünk, és leszavaztunk (tatok) a kisebbik rosszra, akkor szabadítottuk magunkra Orbánékat. Eleve ez a kisebbik rosszra szavazás az, ami életben tartja a váltógazdaságot. Az egyik hatalmon van, elkúrja. A másik hisztériázni kezd, hogy bármi áron meg kell menteni a hazát a zsidóktól/fasisztáktól, mi pedig elhisszük nekik, és megválasztjuk a másikat. Aztán repeat. Most is ez lesz, de nem mostanában, ez bizonyos. Addig szívás, csak ez fokozódik.
2007 és 2013 között évente átlagosan két százalékkal csökkent a háztartások átlagjövedelme, az eloszlást tekintve az összkép nagyon aggasztó. Az alsó tizedben élőknek 6-7 százalékkal csökkent, miközben a felső tizedben élőknek esetenként több mint 10 százalékkal is nőtt. Az alsó és felső jövedelmi tizedben élők közötti különbség kilencszeres lett (a társadalmi egyenlőtlenség mértéke az EU-ban csak Romániában nagyobb, mint nálunk). A felső jövedelmi tizedben élő egymillió ember összes jövedelme több, mint az alsó négy jövedelmi tizedben lévők – négy millió ember – összes jövedelme. A felső három jövedelmi hányadban élők összes jövedelme négyszer akkora, mint az alsó háromtizedben élők jövedelme összesen.
Ezek az adatok mutatják, hogy a magyar társadalom végzetesen kettészakadt, a válság hatására megindult az alsó középosztály lecsúszása. Az elszegényedés megakadályozása hihetetlen erőfeszítést igényel az alsó társadalmi csoportoktól. Az alsó három tizedben egyre nagyobb azoknak a száma, ahol nincs foglalkoztatott – még közmunkás sem. Ennek az az eredménye, hogy az átlagjövedelem felénél kevesebb pénzből 1,2 millió ember él napjainkban. Ők a teljes kilátástalanság és reménytelenség szintjén tengetik napjaikat. Ezekből a csoportokból egyre kevesebben lesznek nyugdíjasok, mivel el sem érik a nyugdíjkorhatárt (ami jelenleg 62 év). Ezért van az a hamis látszat, hogy a nyugdíjasok között csökkent a létminimum alatt élők száma.
Pedig igen, és már nem csak ott hamis a látszat. De most már tényleg mindegy, szobrot avatunk, stadiont építünk, mifene, hiszen mint Magyarország örökös miniszterelnöke fogalmazott, most a nagy tettek ideje jött el.
Vélemény, hozzászólás?