Lehetnék én is Micimackó

Tokaj visszaköszön Kishantosban, szétcseszik a gazdaságot, viszik a földet.

A ’Százholdas Pagonyban szopogatnám a mézet napestig, a véget nem érő unalomban tobzódnék úgy lelkileg. Sok mindent tehetnék. De valahogyan nem engedi itt a jobb mellem alatt valami. Persze ezt nem lehet kimondani, de gátat épít visszavonhatatlanul, azaz bilincset tesz rám. Nem képiesen, mert pofázhatnék, ha akarok, és ha menne. De nem. Annak idején másképpen programoztak.

Azért irkálom mindezeket, mert úgy hiszem: jobbítani tudok. És persze fenéket, de azért mégis próbálkozik a ’zember. (Istenem, milyen gyorsan vésődnek a tudatba mindezek, persze a játék erről szól, úgyhogy lázongani minek is?). Van azért ok (előkotorni a kartotékot, hogy a rohadt életbe, mindig valami irodalom kúszik az agyam helyére) szóval azt.

Azaz itt lafogunk a lét peremén, és hogy most alapvetést tettem, kicsinyt megállok. És megvizsgálom a medvét. Tudatlanul – bölcs okosan – nézeget a világba bele. Szeretnék én is ő lenni, de egyáltalán nem megy. Nincs ’Pagonyom, sem csuprom, sem malackám, sem semmise. Ilyképp nincstelennek is ábrázolhatnám magam, ami vagyok, de valamilyen zsiger folytán nem visz rája a lélek.

Pofán baszásnak sokszor voltam tanúja.

Ám azt nem szeretem, ha alanynak is néznek, márpedig mostanság éppen annak tekintenek fölkent – vagy magukat annak valló – emberszerű tünemények. Már jó régen – Tokaj idején – beszélgettem a mi első emberünkkel – tényleg nem találok immár szavakat a glóriába foglalásra -, de így volt:

Mondom neki, hogy ejtsen pár szót az ügyeletes botrányról, a szőlőkről, amely grimbusz éppen az Élet és irodalom-ban látott nyomdafestéket, ilyképpen napvilágot is, szóval nagy lendülettel nekimentem a felségnek, de úgy pattintott le magáról, mint manapság az Úniót. Aszonta kertelés nélkül, hogy ő ezt a sajtóorgánumot egészségügyi okokból nem olvassa.

Akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy szorulása van, vagy mifene – hogy miért cikis az a lap -, ám nem kaptam felvilágosítást, mert belemerült egy szöveg írásába, amelyet percekkel később Szombathely legfőbb terén óhajtott előadni. Ekkor lettem Micimackó. Aki kívülről néz, és csodálkozik, és lamentál, megminden.

Akkor nem ők nyerték a legtöbbet, most visznek mindent, akkor nem volt közgyűlés a közgyűlés, ma szabadságra menekül ez az ember, semmii nem változik, a módszerek finomodnak.

„Egyértelmű és nem megkérdőjelezhető felhatalmazást, megerősítést kaptunk arra, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk, mondta a miniszterelnök a hétfői nemzetközi sajtótájékoztatón, ami természetesen ugyanolyan díszletben zajlott, mint máskor. Magyar zászlók a háttérben, uniós egy szál se. Európa más országaiban az a szokás, hogy a nemzeti zászlók mellé az uniósat is kirakják, egy ilyen, egy olyan, Európában ugyanis nem az európaiság, hanem a civilizációs normák áthágása szégyellni való. Csalni, lopni, rabolni, lehazudni az égről a csillagokat, belehugyozni a szenteltvízbe, mindez nem illő, európainak lenni viszont igen.”
(Élet és Irodalom, április 11.)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum