Tokaj visszaköszön Kishantosban, szétcseszik a gazdaságot, viszik a földet.
A ’Százholdas Pagonyban szopogatnám a mézet napestig, a véget nem érő unalomban tobzódnék úgy lelkileg. Sok mindent tehetnék. De valahogyan nem engedi itt a jobb mellem alatt valami. Persze ezt nem lehet kimondani, de gátat épít visszavonhatatlanul, azaz bilincset tesz rám. Nem képiesen, mert pofázhatnék, ha akarok, és ha menne. De nem. Annak idején másképpen programoztak.
Azért irkálom mindezeket, mert úgy hiszem: jobbítani tudok. És persze fenéket, de azért mégis próbálkozik a ’zember. (Istenem, milyen gyorsan vésődnek a tudatba mindezek, persze a játék erről szól, úgyhogy lázongani minek is?). Van azért ok (előkotorni a kartotékot, hogy a rohadt életbe, mindig valami irodalom kúszik az agyam helyére) szóval azt.
Azaz itt lafogunk a lét peremén, és hogy most alapvetést tettem, kicsinyt megállok. És megvizsgálom a medvét. Tudatlanul – bölcs okosan – nézeget a világba bele. Szeretnék én is ő lenni, de egyáltalán nem megy. Nincs ’Pagonyom, sem csuprom, sem malackám, sem semmise. Ilyképp nincstelennek is ábrázolhatnám magam, ami vagyok, de valamilyen zsiger folytán nem visz rája a lélek.
Pofán baszásnak sokszor voltam tanúja.
Ám azt nem szeretem, ha alanynak is néznek, márpedig mostanság éppen annak tekintenek fölkent – vagy magukat annak valló – emberszerű tünemények. Már jó régen – Tokaj idején – beszélgettem a mi első emberünkkel – tényleg nem találok immár szavakat a glóriába foglalásra -, de így volt:
Mondom neki, hogy ejtsen pár szót az ügyeletes botrányról, a szőlőkről, amely grimbusz éppen az Élet és irodalom-ban látott nyomdafestéket, ilyképpen napvilágot is, szóval nagy lendülettel nekimentem a felségnek, de úgy pattintott le magáról, mint manapság az Úniót. Aszonta kertelés nélkül, hogy ő ezt a sajtóorgánumot egészségügyi okokból nem olvassa.
Akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy szorulása van, vagy mifene – hogy miért cikis az a lap -, ám nem kaptam felvilágosítást, mert belemerült egy szöveg írásába, amelyet percekkel később Szombathely legfőbb terén óhajtott előadni. Ekkor lettem Micimackó. Aki kívülről néz, és csodálkozik, és lamentál, megminden.
Akkor nem ők nyerték a legtöbbet, most visznek mindent, akkor nem volt közgyűlés a közgyűlés, ma szabadságra menekül ez az ember, semmii nem változik, a módszerek finomodnak.
„Egyértelmű és nem megkérdőjelezhető felhatalmazást, megerősítést kaptunk arra, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk, mondta a miniszterelnök a hétfői nemzetközi sajtótájékoztatón, ami természetesen ugyanolyan díszletben zajlott, mint máskor. Magyar zászlók a háttérben, uniós egy szál se. Európa más országaiban az a szokás, hogy a nemzeti zászlók mellé az uniósat is kirakják, egy ilyen, egy olyan, Európában ugyanis nem az európaiság, hanem a civilizációs normák áthágása szégyellni való. Csalni, lopni, rabolni, lehazudni az égről a csillagokat, belehugyozni a szenteltvízbe, mindez nem illő, európainak lenni viszont igen.”
(Élet és Irodalom, április 11.)
Vélemény, hozzászólás?