Nem szaroznak, építik az arkangyalt

Jól éreztem én két napja. (Alámerülök című firkálmányomban nyögtem: „Folytatódhat a szabadságharc, amely – tudvalévő – sohasem ér véget, lehet már következmények nélkül építeni a Gábriel Arkangyalokat, lehet Horthy szobrokat avatni, és lehet szemberöhögni és szembeköpni a többséget.”)

Ne lett volna igazam, akkor még bízhatott volna az ember pár napig.

Még meg sem száradt a tinta a választási íveken, és nekiláttak. A Szabadság téren megkezdték a vitatott német megszállási emlékmű építését. A voksolás után két nappal a munkások felvonulása azért ért mindenkit meglepetésként, mert korábban a Mazsihisz tiltakozására Orbán Viktor egyeztetést ígért, javasolva, hogy húsvét után üljenek tárgyalóasztalhoz. Előzőleg a heves hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére sem tett le a kormány a vitatott üzenetű és szimbolikájú alkotás létrehozásáról, csak a befejezés határidejét tolta ki az eredeti március 19-i dátumról május 31-re. A Kormányzati Információs Központ is elismerte, hogy – noha még nem volt egyeztetés a kormány és a Mazsihisz között e témában – megkezdődtek az emlékmű építésének munkálatai.

Hát persze: már semmi sem zavar be, nem kell törekedni a szavazatok maximalizálására, nem kell balra figyelni és jobbra sandítani, mehet minden a maga Orbán által négy év alatt kitaposott útján, ahogyan az szűkös, csúti agyában megszületik. Csak azt nem érti a halandó, józan eszét némiképp még őrizni kívánó, de elvesztésétől módfelett tartó jómunkásember, hogy miért éppen ez, és miért éppen így. Pedig már nem szükséges pettingelni a nácikkal, semmi szükség rá, hacsak az örökös miniszterelnök nem érez belülről fakadó késztetést az ordas eszmék iránt, és úgy tűnik, hogy de bizony, érez, és ennek minden nehézség ellenére jelét is mutatja. Nagy ívből szarva mindenre és mindenkire, ahogyan valójában eddig is tette, csak sajnos ez a „mű” az előttünk álló idők lakmuszpapírja. Ez következik.

Ezzel a brutális és ordenáré gesztussal elindult tehát a majd négy évig dübörgő úthenger, amely minden józanságot, minden európaiságot, minden értéket és érzékenységet maga alá fog temetni. Most éppen mintha Denis Rodman-ek lennének, Észak Koreába látogatnak a kollégisták csatlósai, ez is jól van, Azerbajdzsán Phenjantól közelebb esik, mint Budapesttől, és e tájról bizonyos szellemi, de legfőképpen gazdasági tapasztalatokkal vértezetten lehet hazatérni. Az ottani Kedves Vezető hasznos élet-, és államvezetési tanácsokkal láthatja el az ittenit, tekinthetjük ezt akár tanulmányútnak is.

Undorodom csak, másra éppen nem futja, de ez émelyít, édeskés nyál gyűlik bennem, szédülök és hányingerem van. Elkezdődött a szép, új világ alakításának második félideje, és még szómám sincs, hogy egy-két köbcenti helyre biccentsen, jöhetnek a gyűlölet félórák.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum